Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2025-08-12 14:00:00
Magó Katalin egy évszázad emlékeit őrizgeti a meleget árasztó lélekszobában. Fontos történések időpontját, régi arcok jó vagy rossz üzenetét képes pontosan feleleveníteni a 101. életévében járó magyarózdi kicsi asszony, de ha arra kérik, hogy mutassa meg, hol voltak a földek, amelyeken egy életen át dolgozott, azt is hibátlanul megteszi.
– Isten éltesse – mondja a betérőnek, aztán, ha ez az elvárás, minden kérdésre válaszol, időnként pedig mesélni kezd. Olyankor megáll körülötte az idő.
– 1924. december 10-én születtem itt, Ózdon. Édesanyám két gyermeket hozott a világra, engem és a fiútestvéremet. A szüleink földműveléssel foglalkoztak. Nagyon jó emberek voltak, minket is mindig a jóra tanítottak. Elég jó gyermekkorom volt, de aztán jöttek a háborús évek. Úgy féltünk akkor… Amikor az oroszok bejöttek a faluba, bementek a házakba, megfogták, megcsúfolták az asszonyokat. Három napig, amíg az idegenek jöttek-mentek, be voltam bújva a szomszédleányokkal a csűrben a búzakévébe. Egészen a kakasülőig ért a búza, nem látszódtunk ki. A jó Isten megőrzött, nem lett bajunk. Édesapámat is megőrizte az Úr, amikor harcolt az első világháborúban. Bele voltak térdig fagyva a vízbe a katonák, olyan hideg volt, de apám egy barátjával megmenekült. A második világháború után nagy szegénység volt nálunk a faluban, mert az emberek csak keveset tudtak a búzából kicsépelni, a többit mind megették az egerek. Én akkoriban már férjhez voltam menve, és anyósom testvéréjéknek sok búzájuk volt, nagygazdák voltak. Ők segítettek minket meg más falubelieket is. A későbbi években aztán mi is vittünk nekik gabonát köszönetképpen.
– Mikor alapított Kati néni családot? – kérdeztem.
– 1947-ben, 23 évesen. Akkor már jó ideje dolgoztam a földeken. Tizenöt-tizenhat évesen kezdtem ezt a munkát, hogy segítsek a szüleimnek. A férjem falubeli volt. Szépen éltünk, csak ő szívbeteg volt, így korán eltávozott, 1974-ben. A házasságunkból két leánygyermek született, Erzsébet és Piroska. Amikor özvegy lettem, már mindketten felnőttek voltak, és jöttek segíteni a mezei munkában. Amíg a kollektív tartott, ott dolgoztunk, kapáltunk, de nagyon kevés gabonát kaptunk, ezért Ludasról hoztunk haza barna kenyeret. Mivel volt törökbúzánk, sokszor puliszkát főztünk ebédre, vacsorára, és megéltünk valahogy. 1989 után visszakaptuk a földjeinket, így már a sajátunkon dolgozhattunk.
– A későbbiekben bérbe lettek adva a földek, az utóbbi időben pedig újra visszakerültek a családba, a vejem dolgozza meg őket – kapcsolódott be a beszélgetésbe Fodor Erzsébet, Kati néni Küküllődombón élő nagyobbik lánya, aki húgával, Farkas Piroskával felváltva tölt el egy-egy hetet az ózdi szülői házban, hogy édesanyjának gondját viselhesse. Erzsébet segített az unokákat, dédunokákat is „feltérképezni”. Neki is két lánya született, és a nagyobbiknak két fia van, egy 31 és egy 27 éves, a kisebbiknek nincs gyermeke. Kati nénit a kisebbik lánya szintén két leányunokával ajándékozta meg, dédunoka erről a részről nincs.
A továbbiakban Kati néni elújságolta, hogy nemrég a kisebbik lánya telefonján meghallgatott egy istentiszteletet az interneten.
– Ami a napi tennivalókat illeti, most már csak hallgatózom itt a széken, a konyha elejében. A kezeimmel még dolgoznék, de nem tudok járni. Két-három éve nagy beteg lettem, azóta van ez az állapot – tette hozzá, majd újra a lánya vette át a szót:
– Régebben édesanyám géppel is varrt, és kötött is, nem ült egy percet sem nyugton.
– Keresztszemmel varrtam terítőket, hímeztem – szólalt meg újra Kati néni, majd élete legszebb időszakát elevenítette fel.
– Leánykoromban és azután is, hogy férjhez mentem, téli időszakban jártunk a fonóba. Mindig „fogadtunk” egy házat, ahova tízen, tizenketten elmentünk. Minden este jöttek a fiúk, akikkel a leányok aztán szórakoztak, énekeltek, vicceltek. Még a hatvanéves asszonyok is eljöttek ezekre az együttlétekre. A leánykoromnak ez az időszaka volt a legszebb része az életemnek. Akkoriban sok leány lakott a faluban a szülőházamhoz közel. Nyáron jártunk a mezőre dolgozni, de esténként mindig összegyűltünk egy eresz alatt az utcában, és szórakoztunk, még táncoltunk is.
Amikor Magyarózdon megalakult a szenvedélybetegek szabadulását segítő központ, Kati néni táplálékkal segítette az intézmény falai között zajló munkát.
– Gyakran vágtam disznót, és olyankor mindig juttattam oda is a húsból. Sokfelölről jöttek támogatni a misszió munkáját, és volt, hogy öt-hat embert is elhívtam magamhoz, és vendégül láttam. Még a tavaly télen is nálam ebédelt egy gálfalvi lelkész, aki aztán később is felkeresett, és elmondta, hogy a csirkepaprikásom íze még mindig a szájában van, soha el nem felejti. Egy másik pap két-három hónapig lakott nálam, ő is úgy szerette itt. Egy kertészkedéssel foglalkozó házaspárt is elszállásoltam egy időre. A szomszédoknak, ha szükségük volt valamire a kertből, adtam szívesen. Úgy voltunk itt mindig a környékbeliekkel, mint egy családban.
Beszélgetésünk végén az is kiderült, hogy a magyarózdi születésű költő, Horváth István Kati néninek unokatestvére volt.
– Nem volt rossz ember. Amíg itt volt, mindig tanult, és mindig magyarázott az embereknek – idézte fel az idős asszony rokona egyik jellegzetes megnyilvánulását, majd egy másik régi arc körvonalait rajzolta meg a szavaival.
– Élt itt egy báró, a nevére már nem emlékszem. Édesapám nyírta, és gyermekkoromban, amikor ment hozzá, sokszor engem is magával vitt. Ez a báró nem volt a legjobb ember, mert amikor egyszer egy idős asszony bement a kertjébe almát lopni, megfogta, és azt mondta neki, hogy ha még egyszer rajtakapja, lelövi. Vadászni is járt a báró, és édesapám is sokszor vele tartott, miután jó barátok lettek. Amikor építették a szüleim a házunkat, a báró odaadta nekik a szekerét, azzal hordták a téglát. Nagy szőlőse volt, ősszel sokan mentünk oda a faluból szüretelni. Énekeltek olyankor az emberek jó kedvükben, a báró ugyanis vederszámra adta a bort a munkásainak. Az egyházat is ellátta finom itallal ünnep idején.
Lassan elfogy az emlékfolyam, de Kati néni biztat, hogy ha még arra járok, térjek be hozzá. Nagyobbik lánya a kapuig kísér, aztán siet is vissza édesanyjához, aki tovább üldögél a konyhában, és – saját szavaival élve – „hallgatózik”. Évek, évtizedek mesélnek neki simogatón.