Száz év mézeskalács szívvel

„Minden szerettem volna lenni”

Ahogy felül az ágyban, finom vonásaival, pánttal hátrasimított fehér hajával, derűben fürdő arcával, törékeny, már-már súlytalannak tűnő testével olyannak látom, mintha egy mesebeli légies tündérlány tréfából idős asszony álcáját öltötte volna magára. Sikertelenül. Huncut mosollyal fogad, s bár látszólag nem tudja, hogy miért lábatlankodom az ágya mellett, örvend az érdeklődésnek. Faggatóznom sem kell, már el is árulja a nagy titkot: – Én mindenkivel kedves voltam, mindig kacagtam, és velem is ilyenek az emberek. Özvegy Schusterné Dósa Margit május végén töltötte a bűvös száz évet, és a volt Jókai (Eminescu) utcai idősotthonban gyermekei, az intézet dolgozói és Soós Zoltán polgármester köszöntötte – újságolta Fülöp G. Dénesné, az otthon vezetője. 

Margit nénit a kezdetekről kérdezem, s mondja is rögtön, hogy más világ volt az ő gyermekkorában, amikor a kisállomás környékén egy szerető családban felnőtt. Szép emlékeket őriz a régi Vásárhelyről, az ünnepekről, a főtéri sokadalmakról, de hiába faggatom, bővebben nem akar beszélni róluk, láthatóan nehezére esik felidézni a foszladozó emlékeket. 

– „Minden” szerettem volna lenni, de semmi sem lettem – jelenti ki határozottan, majd kiderül, hogy már 19 éves korában kitanulta a mézeskalács-sütés, -díszítés fortélyait. Munka közben ismerte meg a leendő férjét is.

– Mi festettük, díszítettük a babákat, tükrös szíveket, huszárokat, lovakat stb. Én voltam a tanuló, a férjem a segéd. Egyévi udvarlás után tartottuk az esküvőt. Besztercei szász családból származott, mindvégig furcsa hangsúllyal ejtette a magyar szavakat. Rendes, ügyes ember volt, mindenhez értett, nagyon jól éltünk együtt. Két gyermekünk született, egy lány és egy fiú, taníttattuk őket, de elmentek itthonról. A férjem nyolc évvel volt idősebb nálam, hetvenkét évesen hagyott itt.

Amikor a betegségekről kérdezem, csak a gyermekkori himlőre emlékszik, szívpanaszai, vérnyomása nem volt – zárja rövidre a választ.

Majd elmondja, hogy a gyermekek elvitték magukkal oda messze, ahol laknak, és marasztalták is, de ő hazavágyott, mert nem szeret idegen országban élni – teszi hozzá.

Amire befejezzük a beszélgetést, megérkezik két gyermeke: a lánya, dr. Törökné Schuster Éva, aki Magyarországon fogorvos férje mellett dolgozott asszisztensként, és a Margit néni fia, Schuster Lajos, aki Németországban él nyugdíjasként. 

Megerősítik, hogy édesanyjuk rendkívül kitartó, szorgalmas, derűlátó asszony volt. Fiatal korában Egyed néninél sütötték a mézeskalácsot, reggel korán szekérrel vásárba indultak, ahol mutatós sátrakat építettek, és fogyott a finom, díszes áru. Az államosítás után az édesapjuk cukrászként dolgozott tovább, Margit néni kitanulta a kesztyűvarrást, és otthon művelte éjszakákon át. Schuster Lajos emlékei szerint az ágya mellett volt a varrógép, édesanyja a napi munka után néha olyan fáradt volt, hogy elaludt. Aztán hirtelen megébredt, és gyorsan varrni kezdett, majd reggel vitte a kesztyűket a bőrgyárba. Nagyon szerette a munkáját, amit értékeltek is, hiszen egy idő után felvették a gyárba, onnan ment nyugdíjba. Ugyancsak a fia meséli, hogy gyermekkorában délutánonként összegyűltek a szomszédasszonyok, és a körtefa alatt kézimunkáztak. Máskor Margit néni bekapcsolta a Kossuth adót, és együtt énekelt a rádióval. Azt is elmondták, hogy édesapjuk 1945 januárjától októberig orosz fogságban volt Szevasztopol környékén, ahonnan olyan soványan, betegen, rossz állapotban tért haza, hogy a családja sem ismerte meg. Soha nem beszélt a fogságban töltött időről, ahogy édesanyjuk is szerette volna elfelejteni. És arról a rossz emlékről sem beszéltek a családban, hogy az elsőszülött fiuk egyéves korában meghalt. 

Gyermekkorukban édesapjuk testvéreihez mentek Nagyszebenbe látogatóba. Felnőttekként, amikor már külföldön éltek, elvitték magukhoz Margit nénit. Aztán férjével mindketten egyre betegesebbek lettek, és a testvérek öt évig egymást felváltva havonta jártak haza külföldről, hogy a szülőket gondozzák. Margit néninek volt combnyak- és kulcscsonttörése is, de soha nem panaszkodott. Magyarországi klinikán rehabilitálták, és fokozatosan felépült, járni kezdett. Amikor egyedül maradt, a lánya szerette volna magához venni Magyarországra, de miután már minden hivatalos iratot elrendezett, Margit néni megmakacsolta magát, és az utolsó percben visszamondta, így továbbra is felváltva utaztak haza, hogy édesanyjukat ellássák. Az utazásoknak a világjárvány vetett véget, a hazatérés lehetetlenné vált, így került Margit néni az otthonba, ahol vidám természetével a személyzet kedvence lett. 

Kívánjuk, hogy Isten éltesse, és jó kedélye, amellyel az élet napos oldalát őrzi fogyó emlékeiben, soha ne hagyja el!