Szavakat egymás mellé tenni

Bizonyára meglennének az emberek költészet és vers nélkül is. Kevesebb könyvet nyomtatnának, laposodnának az irodalmi lapok a versrovat nélkül. Nem kellene verset felmondani az iskolákban. Kevesebbet is olvasnának, és a színészek, színházak átalakítanák a műsorrendjüket.

Nem hinném, hogy vers helyett reklámokat, műszaki leírásokat, életmódtanácsokat olvasnának azok, akik kedvelik a verset. Csak ülnének tétlenül a versolvasás, vershallgatás helyett. Átrendeznék a könyvespolcaikat, jobb esetben vaskos lexikonok kerülnének az elegáns verseskönyvek helyére. Aztán átrendeznék az életüket. Volna, aki mosna, vasalna, gyomlálna versolvasás helyett. Mások söröznének, sportolnának, színházba és bevásárolni járnának a versolvasástól felszabadított időben. Több kávé, tea, szénsavmentes víz fogyna, tisztábbak lennének a mosogatókagylók, az előszobák. Több pénz jutna szerelmi regényekre, útleírásokra, szőrmók ajándékokra, gyümölcslére, hússzeletekre. Talán. Ki mondhatná ezt meg?

A lakosság egészségi állapotát vélhetően nem befolyásolná a vershiány semmilyen módon. A közérzetet már inkább. Főleg a kamaszokét, a társadalom fiatal egyedeiét, és valószínűleg azokét a középkorúakét, akik új párkapcsolatot alakítanak ki, meg a legidősebbekét is, akik néha nosztalgiával gondolnának vissza fiatalkori élményeikre, rég elmúlt érzelmekre. Az ilyen hangulatban eltöltött percek, órák, a vershangulatok által keltett vagy visszahozott életérzések uralta hosszabb időszakok: hetek, hónapok kissé üresebbek lennének a finoman, frappánsan megfogalmazott versmondatok nélkül. 

Ha valaki azt remélné, hogy a versírás, versolvasás, vershallgatás eltűnésével felszabadított idő kimondottan a termelésre, tervezésre, kísérletezésekre, újításokra fordítható, a legnagyobb hatékonysággal, valószínűleg sosem fog erről megbizonyosodni. Párhuzamként bármikor felhozható: csak az utóbbi évszázadokban számos feltaláló, újító remélte, hogy hasznos megoldásaival egyre több szabadidőt fog biztosítani mindenkinek. Ám, furcsa módon, éppen az utóbbi nemzedékek életidejében jelent meg az idő szűkösségére való hivatkozás. A dédszülők nemzedéke még nem krónikus időhiányban élte életét... Verset azonban ők is írtak, olvastak, tanultak. Egyik bizonyíték a nagyanyáink ránk maradt emlékkönyvébe fiatalemberek által írt saját verssorok... Ha csak az időközben elveszett idő kérdését nézzük, nem leszünk okosabbak. Nem tudunk meggyőző érveket, bizonyítékokat felsorakoztatni. Úgyhogy az időmegtakarítás lehetőségét elvethetjük. 

Próbáljuk a másik oldalról nézni a dolgokat! Ha nem lesz vers, bizonyára lesznek elvonási tünetek. Ugyanis néha könnyebb verssorokat, ismert vagy teljesen ismeretlen szerzők találóan megfogalmazott gondolatait idézni, mint átütő erővel, pontosan megfogalmazni, ami éppen fejünkben forog. 

A versnek mint irodalmi műfajnak és formának gyakorlati haszna is van. Egyrészt – mint könnyebben megjegyezhető, rögzülő, hangzó üzenethordozónak – köztudottan és bizonyítottan haszna van gyakorlati tudnivalók továbbításában, átadásában. Könnyen idézhetjük a példák sorát. Másrészt mi lenne azokkal az ismeretekkel, amelyeket a vers közvetített régi korokból? Megírnánk nagy művek prózaváltozatát?

Ha kiiktatnánk életünkből a verset, rövid időn belül megtapasztalhatnánk a káros hatásokat. Csak a versritmus közvetítette zeneiség hiánya már hamar feltűnne. De még a képzőművészetet, zenét, más művészeteket érintő hatását sem jó lebecsülni. Például kevesebb grafikai alkotás jönne létre, mert nem kellene versköteteket illusztrálni...

Mindebből az szűrhető le, hogy vers nélkül bizonyára meg lehetne élni, csak nem érdemes megszűkösítenünk magunkat. Ez költők és verskedvelők táborán kívüliekre is érvényes. Volna olyan ember, akit ne érintett volna meg egy-egy verssor, iskolától, oktatástól, verstanulástól függetlenül?

A vers sok esetben jelképes értékű eszköz. Ünnepségek, fontos események kelléke, tartozéka. A költői igénnyel és eredményességgel összefűzött szavak zenei hatása, tömörsége, minden addig leírtakkal szembeni újszerűsége jelentheti létjogosultságát. Ma már a reklámszövegek sem nélkülözhetik a rímet, versritmust. Persze nem kötelező, ám hatásosságával számot kell vetni. 

Évtizedekkel ezelőtt Székely János költő, szerkesztő úgy vélte: a költészet meghalt. Mondhatta akkor hatásának csökkenése okán. Ám ha lassú haldoklását látják is némelyek, eltűnése, elmúlása nem következett be. A felnövő nemzedékek világot felfedező, birtokba vevő törekvésének, szándékának egyik eszköze. 

Versből túltermelés van, ez a megállapítás azonban nem újdonság. Nem véletlen, hogy így van. Mert igény kapcsolódik használatához, a „termeléséhez”. 

A verskedvelők mind nagyobb része áll át a szerzői oldalra. Mert van mondanivalója (magáról, a világról), amit bizonyos nyelvi igénnyel és újszerűen kívánna megfogalmazni, közzétenni. 

Nem mellékesen a különböző nyelvek éltető (meg továbbéltető) eleme, értékeinek sűrített hordozója, megtestesítője. A nyelvi megújulásé, újszerűségé is. Az ugyanazt a nyelvet beszélők közösségének egyik összetartó eleme, ereje.

A lágyan hullámzó vagy erőteljesen lüktető verssorok ritmusa, az asszonáncok összecsengése, az újszerű szótársítások kifejező ereje mind a vers által él, nyilvánul meg.  A sokféle (tudástartalmakra vonatkozó, nyelvi) értékek hordozójaként a vers széles lehetőségeket kínál, ezekből mindenki igénye, ízlése szerint meríthet. A magyar költészet napja, József Attila születésének évfordulója jó alkalom arra, hogy minderre gondolhassunk, és átéléssel valljuk, meggyőződéssel hirdessük. 

P. Buzogány Árpád