Csütörtöki kimenő
Azt hiszem, ötödikes vagy hatodikos lehettem, amikor a tanterv szerint az elavult szavakról esett szó magyarórán. Bizonyára a nyelvfejlődés és -változás volt a megjelölés a tantervi utasításokban, és persze osztályharcos kicsengést kellett adni a leckének. Ennélfogva olyan szavakra esett a tankönyvíró választása, mint földesúr, béres, főispán, vármegye, csendőr stb. Ezek a szavak valóban kivesztek a mindennapi nyelvből akkoriban, egy ötödikes-hatodikos pedig már soha nem is hallotta környezete szájából. Legfennebb a nagypapa, nagymama meséiben fordultak elő efféle különleges szavak, mint a végrehajtó, front, SAS-behívó, bakaszomorító, kegyelmes úr meg mások. Meg kellett azokat magyarázni, ha valakinek volt rá bátorsága, gusztusa, kedve. A csendőr bizonyára sokak számára a legkevésbé sem volt rokonszenves. A SAS-behívó a tragédiák előjátéka volt.
Aztán a szavak forgandóságára jellemző, hogy egyesek időközben visszatértek, mint például a munkanélküliség (a szocializmusban nem volt, sírják vissza manapság a nosztalgikus aggok a gyárkapuk mögötti fölösleges munkát és fölséges lógást), a főispán és a vármegye. Ámbátor hol van a királyi kinevezés, a díszmagyar (valószínűleg nem sokáig fog hiányozni a neobarokk biodíszletek közül), és hol van a vár, melytől a megye egésze függött a hűbériség korában? Visszaköszön a végrehajtás és az adóhivatal, az adóív, az adóbevallás, a birtok és a birtokháborítás, a magánprofit és az éhbér. Mikoron például a szocializmusban csak a végrehajtó bizottság és az ő ülései voltak divatban az újságok első oldalán és a pártpolitikában.
Ugyanakkor ma is képződnek, átminősülnek szavak avíttá, amelyek jelentését meg kell magyarázni a digitalizmusban és IT-forradalomban születetteknek. Például a barátom arra figyelmeztetett nemrégiben, hogy Kányádi Sándor remekében, a Fekete-pirosban olyan kifejezésekbe ütközik a tegnap született csemete, mint magnó („a magnó surrog így, / s amit ha visszajátszol...”), mikor neki már iPhone meg iPad dukál. Ki vacakol ma már kazettákkal és a kilós magnetofonnal, nem esküsznek már a vérprofik a Grundig magnetofonra. Oly ócska, mint a patefon vagy a fonográf, mellyel Bartók gyűjtött egykoron. Na meg itt van ugyanebben a versben a telefonpalota („Kolozsvári telefonház, /száz az ablak, /egyen sincs rács”). Miért kell egy telefonhoz ház, palota? Elfér az a nadrágzsebben, a farmer hátsó, tompor felőli rekeszében. A telefon mindent tud, életet ment, fényképez, lépést számol, üzenetet közvetít, zenél és gombnyomásra a világot varázsolja a fülbe-szembe. Ma már mindenkinek van, a legdemokratikusabb eszköz, demokratikusabb, mint a szavazati jog, mint a tévé vagy a közvécé.
Arany Jánosról nem is szólva. Akinek a Toldija nagy nehézségekbe ütközik a szövegértés szempontjából. Bizonyára lábjegyzetekkel fogják ellátni, tudós kommentárokkal, mert, kérem szépen, nem értheti a gyermek, hogy mi az a vendégoldal. („Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, /Meddig a szem ellát /puszta földön, égen;/ Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,/Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.”) Még arra gondolhat, hogy ez a nagyerős manus egy vendégnek kitépte a bordáit, és a vállán hordja trófeaként, mint valami terminátor. Vagy ha egy kicsit verzátusabb, azt gondolhatja, hogy a folyóiratoknak szokott vendégoldala lenni, más folyóiratokból átvett írásokkal, és annyira tetszett ennek a Toldi hogyishívjáknak, hogy a mezőre is kivitte olvasni, míg a szolgák a boglyák tövén hortyognak. De miért viseli a vállán? És mi az, hogy araszos? Hány cm egy arasz? Miféle mértékegység? Nincs benne a CGS-rendszerben. Nem hitelesítették Sèvres-ben.
Persze, kiskomám, azt gondolod, hogy túlzok, bohóckodom, pedig a saját magán- és köztestületi füleimmel hallottam (ámbátor nekünk még azt tanították, hogy magyar ember a páros testrészeit egyes számban említi, mert megkülönböztetheti a balt és a jobbat, ami a közéletben manapság nagyon is kétes értékű különbségtétel), hogy olyan szó, hogy pásztortűz nem létezik. Elhangzott mindez egy keresztrejtvényes tévéműsorban, hol a műsorvezető és a versenyző egyaránt hüledezett a furcsa szón. Hol-ott ha dilegenter frekventáltak magyar iskolákat Magyarországon az utóbbi száz évben, bizonyára megütközve fogják fejüket csapdosni a falhoz a Toldi előhangját olvasván:
Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Biztathatnálak mai formában kissé erőltetett szójátékkal – melyért a nyájas talán megbocsát –, ájpo(l)d anyanyelvedet is. De sokkal érzékletesebben mondja a költő Kányádi Sándor a Noé bárkája felé című versének első szakaszában:
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
