Egyre később virrad – egyre korábban borul reánk a délutáni sötét. Minden pesszimizmus ellenére közeledik a korán munkába sietők/vánszorgók/buszozók stb. apró öröme – a téli időszámítás beállta. Hurrá, egy órával később csörög a vekker, pittyeg majd az okosóra, kukorékol a kakas, csorog ki a kávé a presszógépből, kurrog a macska, mert üres a kis tálacskája. Ja az nem, őt nem lehet becsapni, a macska biológiai órája nem áll át olyan könnyedén, mint az emberé. Ezért vagyunk felsőbbrendű főemlősök. (És akkor ők mellékemlősök?)
Itten járkálva a hajnali hűvösben, mindjárt az jut eszembe, a szóalakot bámulva, hogy meg vagyunk verve/áldva emlékezettel, ami nálunk – ui. a macskáknál meglehetősen korlátolt, avagy miként Micimackó mondja magáról, „csekély értelmű” –, ezzel szemben végtelen is lehet. Persze terhes és gazdag, kihagyásos, lyukacsos, mint a jófajta hollandi sajt, tömör és egyoldalú, mint az emlékíróké. Korhű és divatos, vagy korról keveset tudó, sértett, árulkodó, csillogó, semmitmondó, sekélyes, fekélyes, kéjes.
Ilyenkor, október vége felé vannak ünnepek, hivatalosak, tömegeket az utcára rángatók, amelyeket sokféle szempont és megvilágítás szerint lehet ünnepelni, kevesbednek a szemtanúk, vér- és tudattanúk, szaporodnak az értelmezések, tanulmányok, dokumentumkötetek. Teszik a dolgukat a történészek. És sok-sok születésnap, névnap, a magánünnepek, melyek a szokott bőséggel és fényűzéssel, a korlátozások ellenére tortával, gyertyával, újabban tűzijátékkal megtartatnak. Ha nem lenne világjárvány hullámokkal, talán még gladiátorjátékokat is tartanának, elvégre ma már több stadion van kis hazánkban, mint a római kori Dáciában. (Amíg ki nem ásnak egy újabbat.) Valahol csak le kéne vezetni a hosszabb otthon üléssel felgyülemlett családi energiákat.
Nemsokára kitör az őszi vakáció, ha az idő engedi, jönnek az utolsó biciklizések, játszótéri hancúrok, a gazdagabb szülőkkel rendelkezők elmennek a még minden ellenére nyitva tartó wellnessekbe, a többiek pedig a tévét, a telefonjukat és nagyszüleiket nyúzzák. Ugyanis, amint véget ér az egyhetes őszi szünet – elkezdődik az online iskola. A szomszéd szobában felharsan a tanár hangja a gyerek laptopján, az iskolákat maga mögött hagyó felnőtt ilyenkor magára zárja az ajtót kárörvendően, kissé gonoszul, hogy ő már hál’istennek túl van az osztás-szorzás gyötrelmein, nem kell azon törnie fejét, hogy mi is az a szónévi állítmány és az integrált igeragozás, nem őt bombázzák ki felelésre kémiából, és nem kell szorongania, mert nincs közmondásfüzete, pedig a tanci megmondta, minden gyermeknek legyen közmondásfüzete, és kéznél legyenek az imaginárius számok, meg kívülről kell fújnia egy kilencedikesnek a Keleti-Kárpátok hágóit.
S ha már kiörvendtük magunkat, akkor hirtelen belénk hasít a felismerés: még semmilyen ötletünk sincs, mi legyen a mai ebéd, márpedig a család sok-sok éhes szájat jelent, válogatósak, de ötlettel senki nem rukkol elő. Szóval és cekkerrel az ember kiballag a piacra, amely csak egy hajításra van, midőn oda ki kell sétálni, és pokolian messze, ha haza kell cipelni bármit is. (Amennyiben nem rendelkezünk gépkocsival, szolgákkal, banyatankkal.) Persze megoldható csomagküldő szolgálattal is, de az nem az igazi piacolás.
Szóval azt látjuk, hogy a szilva éppen a végét járja – csinálhatnánk egy jó kis szilvás gombócot –; az alma halmokban áll, a szőlő csábító, de nagyon hizlal, figyelmeztetnek az arra járó kóbor dietetikusok, ennek dacára mégis veszünk két kilót, ha már szüretre senki nem hívott meg az idén sem; paradicsom és paprika még elegendő van, legyen hát lecsó, abban ott hemzsegnek a nyár ízei és a C-vitamin. Itt van némi habozás, diverzió, ugyanis a család egyik fele rizzsel, a másik krumplival szereti, de az igazi szerb lecsó csak paradicsom, paprika, hagyma és olaj, amelyet meg lehet bolondítani kis csípős paprikával, szalonnabőrrel, vagy belefőzhetünk bármiféle zöldséget, ami a hagymás-paprikás-paradicsomos forralatban elveszti egyéniségét, de szaporítja magát az étket (pl. tök, padlizsán, horribile dictu sárgarépa…)
Lecsókolbász a hentestől – lehetőleg pikáns ízűt, akkor már veszünk egy kiló őrölt húst is, mert a család rajong a frissen sült fasírtért, valami kis füstölt kolbászt, vagy egy doboz tepertyűt se hagyj már ott a hentes pultján, friss kenyeret, ja és kell egy csomag szalvéta, meg fogkrém, jégkrém, csokikrém, arckrém, macskakaja, miegyebek, mindjárt összeáll, megtelik a két zacskó. Kosarat nem viszünk, az olyan népies, operettes, ráadásul az ember a fordulókban folyton feldöf vele valakit. Aztán kérheti a bocsánatot. Ha eltéveszti a nyelvet, még meg is szidódhat, ahogyan Mári néném szokta volt mondani.
Nejlonzacskóval megyünk mindenhova, mert ez a kelet-európai ember azonosító címere, kódja, felségjele. Megismered, bárhol jársz, akár Bécsben a Hauptbahnhofon üldögélve, akár a Csomolungma déli oldalán, mindig találsz egy Bucegi vagy Carpati feliratú reklámszatyrot a jégbe fagyva. Jó esetben a serpánál is az van.
