2020. április 10., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Fakarava

Hétfőn érkeztünk Fakarava szigetére, de már vasárnap elrendelték, hogy láttamoztassuk az útlevelünket a francia polinéz hatóságokkal. Mint utólag kiderült, három fakaravai egyén velünk utazott a Húsvét-szigetektől, hogy alkalomadtán egy-egy pecsétet beleüssön az útlevelünkbe. Micsoda munka öt nap utazás után egy-egy pecsétet beütni az útlevelekbe, és valaki valószínűleg fizeti is őket! 

Fakarava szigetén zenekar fogadott


Fakarava 60 km hosszú, a második legnagyobb korallzátony a Tuamotu-szigetcsoporton. És mint ilyen, a világ minden tájáról vonzza a könnyűbúvárokat, hogy megcsodálják a legkülönfélébb halakat, tengeri növényeket, állatokat. Mintegy 800 állandó lakosa van. Autót nagy ritkán látni, busz nincs, a fő közlekedési eszköz a bicikli, illetve a kismotor. Mi ismét mentőcsónakkal értünk partot Rotoava településen. A sziget másik városa, Tetamanu valamikor a sziget fővárosa volt, mintegy 45 km-re van, kb. egytucat lakóval. Az egész sziget tulajdonképpen egy strand, s a könnyűbúvárok paradicsoma.

Az este visszaállították az órát, és reggel, amikor felébredtünk, még sötét volt. Kinéztem a balkonra, esett az eső. Ilyen a sors. Két hétig, míg a tengeren voltunk, és nem volt semmi látnivaló, sütött a nap. Kaliforniában legalább egy fél éve nem esett, és erre, amikor Polinéziába érünk, ahol minden a paradicsomra kellene emlékeztessen, esik az eső. Ez a nap sem kezdődik jól. 

Mikor azonban megpillantottuk Fakarava szigetét, az eső már elállt, de az ég teljesen felhős volt, és ilyen is maradt egész nap. Előttünk a sziget, de kiábrándítóan lapos. De hát milyen is legyen, hiszen az egész egy korallzátony! Itt is az óceánon kötöttünk ki, de innen már egyszerű a partra szállás, 10 perc alatt mentőcsónakkal ott is voltunk. Egy kis helyi zenekar fogadott, két helyi nő virágokat osztogatott, nagyon barátságosak voltak. Egypáran mind könnyűbúvár-, mind szárazföldi túrát ajánlottak. Mi megegyeztünk az utóbbiban, és máris felültünk egy terepjáróra. Egy-egy ház, sok pálmafa és egzotikus virág. Az út köves, kavicsos volt, és ilyen maradt végig. Balra indultunk a két lehetséges út közül: az a néhány lakóház is eltűnt, s maradtak a pálmafák meg a trópusi virágok. Egy adott pillanatban eljutottunk az egykori világítótoronyhoz. Távolról egy karcsú épület Chichen Itzára emlékeztetett, közelről azonban csak egy elég durván öntött betonhalmaz. Ahol jártunk, a sziget keskeny, talán 100-150 m széles, mindkét oldalon lehet látni az óceánt.

Mentünk tovább, elhagytuk a sziget egyedüli röpterét, egy kőbánya következett, utána pedig a nagy semmi. Hamar eljutottunk a sziget végéhez, egypáran fürödtek, a part homokos, a víz kellemes. 

A házak itt is kicsik, de tiszták, rendezettek, és mindenik mellett egy hatalmas konténer áll, amibe az esővizet összegyűjtik, ugyanis egy korallzátonyon hiába fúrnak le, csak sós víz található.

   Helyi szépség


Szép, kellemes, megnyugtató hely, és valószínűleg az óceán mélye még szebb kincseket rejteget, de én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy hozzáfogjak búvárkodni. Azoknak, akik a meleget és a vizet szeretik, valóban egyfajta paradicsom lehet, az én paradicsomom azonban egy kicsit másképp néz ki. Kicsit nagyobb, kicsit változatosabb, kicsit több meglepetést rejteget. Valahogy úgy vagyok az óceánokkal, tengerekkel, mint Petőfi volt a Kárpátokkal: tán csodálom, ámde nem szeretem őket.

Rangiroa 

A Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó francia polinéziai szigetcsoport. Kb. 50 km hosszú. 25 km széles lagúnájával a Tuamotu-szigeteken a legnagyobb, a Földön pedig a második legnagyobb korallzátony. 250 szigetből, homokpadból áll, melyek összterülete kb. 170 négyzetkilométer. Repülővel kb. 1 óra az út Tahitiról Rangiroa szigetére. A név jelentése: hatalmas ég, és valóban, mintha az ég a vízre is kiterjedne. Két városa van, Avatoru, illetve Tiputa. Fő jövedelme a turizmusból ered, de tenyésztenek fekete gyöngyöt, és mint érdekesség, itt készítenek egyedül bort Polinéziában. Állítólag jó is. Sok néznivaló nincs a szárazföldön, ez a búvárok Mekkája, és erről meg is győződtünk hamarosan. 

A kék és zöld különböző árnyalatai ámulatba ejtettek


 Ez a hely is lapos, és ismét mentőcsónakokkal szálltunk partra, most azonban gyorsan ment. Az istenek megkedveltek, sütött a nap, alig volt egy-egy felhő, elképzelni sem lehet szebb időt. Persze ennek hátránya is van, hiszen trópuson vagyunk, és mivel süt a nap, kb. 35-36 fok körül van, a páratartalom-mérő pedig 80%-ot mutat, de legalább 95%-nak érezzük. A parton ismét egy zenekar várt, egy-egy sátor következett helyi áruval, gyöngy, kagyló, fafaragás, póló, meg az itteni helyi kacat. Megnéztem a pólókat az unokáknak, de amikor láttam, hogy 28 euró az áruk, inkább lemondtam róluk. Egy-egy ház, egypár helyi vendéglő, és ennyiből áll Rangiroa ezen része. 

Mint mindegyik szigeten, ahol jártunk, a helybeliek bőre szép csokoládébarna, sima, egészséges, az ember akaratlanul is meg akarja simogatni. Öltözetük egyszerű, hiszen meleg van, és nem kell sok minden. A férfiak nagy része ing nélkül járkál, s a nők egy részének a feje virágkoszorúval van ékesítve.

És persze kirándulóbuszok is vannak, amelyek várják a szerencsés utasokat, akiknek sikerült a hajón jegyet váltani. Aki nem volt olyan szerencsés, hogy jegyet kapjon, mert kiábrándítóan kevés volt, sebaj, itt kevesebb mint fele árért kap. A jegyeket, melyeket a hajón 130 dollárért vesztegettek, itt 50-ért árulják.

A növényzet itt már semmi érdekeset nem mondott számunkra, ezen az úton legalább a harmadik hasonló helyen jártunk. Pálmafák, színes virágok stb. A víz, a lagúnák ellenben csodásak, amihez valószínűleg a napsütés is hozzájárul. Az azúr, a topáz, a kék és zöld különböző árnyalatai ámulatba ejtettek. Nem hinném, hogy még sok ilyen csodás hely van a világon. Csónakba ültünk, és indultunk is egy közeli helyre, ahol állítólag sokkal több a színes hal, könnyűbúvárkodni. Egy jó órát töltöttünk a környéken, és ha nem is volt annyi hal, mint a filmeken mutogatják, láttunk jó pár szép példányt. Azoknak pedig, akik szeretik az izgalmasabb élményeket, itt vannak a cápák is. Nem nagyok, csak vagy 2 m hosszúak, de akkor is cápák. 

Útikalauzunk megvigasztalt, hogy ne féljünk, aznap mi voltunk a második kirándulócsoport, és ha a cápák éhesek is lettek volna, az az első csoport látogatása előtt lehetett. 

A víz kellemesen langyos, és a színeket nem lehet leírni, változnak, gondolom, mind a mélység, mind a fényviszonyok függvényében. Mindenhol tiszta, átlátszó, látszanak a halak és a homokos alj. Aki a tiszta, langyosan simogató vizet szereti, annak paradicsom, mert kellemes, marasztaló. Hal is van bőven, szép tarkák, és egyáltalán nem félnek az emberektől. Az idő gyorsabban telik, mint szeretnénk, itt az idő továbbindulni. Habár nem kedvencem az óceán meg a tenger, be kell vallanom: itt is el tudnék tölteni egypár napot.

(Folytatjuk)

Pálmaerdő

Világítótorony