Súlyos csapás az otthoni beteggondozásra

Idén ünnepli otthoni idős- és beteggondozói szolgálatának 20. évfordulóját a Gyulafehérvári Caritas. Két évtized, ami arról szólt, hogy egy olyan hálózatot építettek ki, ami rászorulók ezreinek a mindennapjait könnyíti meg. Miközben a magukra maradt idősek, ágyhoz kötött betegek angyalként várják a Caritas ápolóit, a napokban a kormány rendkívül súlyost  csapást mért a civil szférára – beleértve a Caritast is –: drasztikusan csökkentették az állami támogatást, ami ellehetetleníti az otthoni beteggondozói szolgálat működtetését. A két évtizede jól működő szolgáltatásról, valamint az állami támogatás megvonásának a következményeiről Ludescher László és Péter György ágazati igazgatókkal beszélgettünk. 

Kevés az idősotthon, és ami van, az sokak számára megfizethetetlen, kevés a szolgáltatás, amit az idős, beteg hozzátartozójukat ellátni képtelen családok igénybe vehetnek – sajnos, ez a romániai helyzetkép, és ilyen körülmények között az embertől emberig történő intézményes segítség kiépítésének, hozzáférhetővé tételének az úttörője volt a Caritas. Sajnos úgy tűnik, ebben az erőfeszítésben továbbra is, és egyre inkább csak a helyi közösségekre, önkormányzatokra számíthatnak, ugyanis miután az utóbbi pár évben egyre csökkent a szociális szolgáltatásokra nyújtott állami támogatás, a napokban hideg zuhanyként érte a civileket a hír, hogy a kormány februárra drasztikusan visszavágta a szubvenciót. 

– 20 évvel ezelőtt hogyan indult ez a szolgálat?

Ludescher László: – Pontszerűen indult el 2-3 megyében ez a szolgálat, akkor nagyon innovatívnak tűnt, mert nem volt erre példa az országban. A kezdéskor fő támaszunk volt a német Caritas szövetség, amely segített a hálózat kiépítésében. Maros megyében Marosvásárhelyen, Szászrégenben indult el elsőként a szolgáltatás, a későbbiekben újabb önkormányzatok részéről mutatkozott igény rá. Jelenleg Maros megyében 26 önkormányzattal működünk együtt. A szükséglet, amire épült a hálózat, az volt, hogy – főként falvakon – a lakosság elöregedik, ezzel egyidejűleg megnőtt a mobilitás, a fiatalok vagy nagyobb városokban, vagy külföldön keresnek megélhetési lehetőséget. Megszűnt a több generáció együtt él és gondozzuk időseinket családmodell. Egyre gyakoribb, hogy egyedül, a hozzátartozóktól távol élnek az idősek. Már a szomszédi segítségnyújtás is egyre kevésbé jellemző. Nagyon kevés az idősotthon, ugyanakkor sokak számára megfizethetetlen. Nem utolsósorban sokkal emberibb, méltóságteljesebb, ha a beteget a saját otthonában, a megszokott környezetében gondozzák. Az sem mindegy, hogy valakit az ápoló anyanyelvén szólít meg, vagy a kórházban egy ágyszám van hozzárendelve a rideg kórteremben, miközben az otthonában meg tud maradni Józsi bácsinak, Mari néninek és személyes a kapcsolat a gondozott és gondozó között. Nyugaton ez egy évtizedek óta működő modell, ott kórházba csak végső esetben viszik az embert. A kezdeti sikereket látva, egyre több önkormányzat látta be, hogy erre a szolgáltatásra szükség van. Próbáltuk úgy kiépíteni a hálózatot, hogy minden esetben figyelembe vettük az önkormányzatok teherbírását. Sikerült megnyerni a szolgálat kiterjesztéséhez a Maros Megyei Tanácsot, illetve a Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóságot, így 2005-2006-tól részfinanszírozást biztosít a megyei önkormányzat. Szerencsére ezen a téren nem volt megszakítás, azt tapasztaljuk, hogy úgy tekint a megye erre a szolgáltatásra, hogy ezáltal mentesül a felnőttvédelmi rendszer. És ez így igaz, ha egyik napról a másikra megszűnne az otthoni beteggondozás, sokkal nagyobb nyomás nehezedne a megyei ellátórendszerre. 

– Miközben a megye állandó és kiszámítható partner, az állami támogatás az utóbbi években igencsak akadozott, évről évre egyre foghíjasabb lett, ebben a hónapban pedig drasztikusan visszavágták a pénzeket.

Péter György: – Évről évre csökkent a szociális szolgáltatásokra nyújtott állami támogatás, amit a munkaügyi minisztérium ad egyesületeknek, alapítványoknak. Erre az évre az elbírálások alapján jóváhagyták a Caritasnak a támogatást, de míg januárra 268 ezer lejt folyósítottak, februárra csak 86 ezer lejt kaptunk. 181 ezer lejjel kevesebbet, és ez a hiány többnyire az otthoni beteggondozást érinti. Az állami szubvenció úgy működik, hogy személyenként támogatják a konkrét gondozási tevékenységet. Míg januárra 1916 személynek a gondozását támogatták, addig februárban csupán 415-nek. Ez azt jelenti, hogy 1500 személy ellátása forog kockán. Nehéz helyzetben vagyunk, ugyanis az állami támogatás többnyire a munkatársak fizetését fedezte. Sajnos – nem hivatalos forrásokból – úgy értesültünk, hogy egész évben a februári szinten marad a támogatás, és ilyen körülmények között csökkentenünk kell majd a tevékenységet. 

– Hogyan érinti majd ez az ellátottakat?

Péter György: – Összesen 6590 ellátottunk van Maros, Hargita, Kovászna, Fehér, Brassó és Hunyad megyékben. Hargita megyében 3400, Marosban 2300. Több mint 260 munkatárs látja el őket. Az önkormányzatok így is a költségvetésnek több mint felét biztosítják, nem látom valószínűnek, hogy módjukban áll még nagyobb részt vállalni ebben. 

Havi 180 ezer lejes hiányt szponzoroktól előteremteni lehetetlen, egy szolgáltatást szponzorizációkra nem lehet alapozni, az állam feladata, hogy gondoskodjon ily módon a polgárairól. Mi, egyesületek, alapítványok, hozzuk a szakmaiságot, megszervezzük a tevékenységet, tehát mindettől mentesül az állam, és mégis ez a hozzáállás. Van olyan része a tevékenységünknek, amire tavaly sem kaptunk állami támogatást, és ezekben az esetekben már történtek átszervezések. Megnéztük, ki az, akihez kevesebb alkalommal kell elmenni, ki az, aki meg tudja engedni magának, hogy nagyobb mértékben hozzájáruljon a szolgáltatás költségeinek a fedezéséhez. De ennyire drasztikus pénzmegvonás sosem volt, ezt az összeget nem fogják tudni pótolni az ellátottak, hiszen általában kis jövedelműekről, egyedülálló kisnyugdíjasokról van szó. Régiónként, településenként kell megnéznünk, hogy melyek a szükséges lépések. 

Ludescher László:  – Az állami támogatás egy ellátottra legtöbb 120 lej lehet, de ez sem a valós szükséglet, csupán egy rész. Hiszen a kolléga a szükségletek függvényében esetenként heti egy-két alkalommal is kiutazik egy-egy idős emberhez, ami üzemanyagköltségekkel jár, továbbá fogyóanyag szükséges: injekció, kötszer. 

Ebben a szolgáltatásban a mobilitás elengedhetetlen, számtalan autónk jár a megyében, a munka- társaink rengeteget utaznak, hogy elérjenek a legfélreesőbb falvakba is. Maros megyében a 60 munkatársnak több mint 2000 idős otthonába eljutni nem kis munka.  Mindenkinek az egészségi állapotától függ, hogy milyen gyakran szorul a kollégánk segítségére, de egy munkatársunkra akár 30-40 ellátott is jut. Megyeszerte huszonhat önkormányzat területén dolgozunk, olyan településeken is, ahol a családorvos csak ritkán rendel. Együttműködünk a családorvosi rendszer- rel, a munkatársaink családorvosi vagy szakorvosi ajánlásra végzik a munkájukat. Amennyiben lehet, helyi személyeket alkalmazunk, az a cél, hogy például az erdőszentgyörgyi betegeket egy helyi asszisztens vagy ápoló lássa el.

Ez anyagilag is előnyösebb, és nem utolsósorban nagyobb a bizalom. Ugyanakkor az is célunk, hogy helyben teremtsünk munkalehetőséget, és ezáltal itthon tartsuk a munkaerőt.  Amióta Nyugat-Európában az egészségügyben, az ápolói szektorban nagy a kereslet a munkaerő iránt, sokan külföldön próbálkoznak, jobb megélhetésreményében, és ezt  mi is érez-

zük. Sokan időseket, betegeket gondoznak azok otthonában, vagy intézményben, sokkal nagyobb bérért. Főként amikor ennyire bizonytalan a finanszírozás, nehéz itthon tartani a munkaerőt. 

– Ebben a szakmában az ápoló nemcsak kötöz, vérnyomást mér vagy injekciót ad, hanem kicsit beszélgetőtárs, kicsit lelki támasz is...

Ludescher László: – Szociomedikális szolgáltatásról van szó, tehát az egészségügyi ellátás, sebkezelés, injekciózás, vérnyomásmérés, felfekvések kezelése  mellett szociális segítséget is nyújtanak a kollégáink, bevásárolnak az idősnek, elvégzik a nagytakarítást, továbbá vannak mosógépeink is, így ha szükség van rá, a kolléga elviszi az idős ember ruháit, kimossa, majd visszaviszi neki. És ezenfelül van ennek a tevékenységnek egy emberi oldala, ami nem számszerűsíthető. Az idősek nagyon várják a gondozókat, hiszen azok elbeszélgetnek velük, érdeklődnek, hogy mi történt a legutóbbi találkozás óta, hogy vannak az unokák. És ez legalább annyira hasznos az ellátott lelkiállapotára nézve, mint maga a konkrét segítségnyújtás. Van amikor úgy emlegetik a kollégáinkat, hogy angyalok jönnek. 

– Az otthoni gondozói szolgáltatás finanszírozásához milyen arányban járult hozzá az állam? 

Ludescher László: – Maros megyében az otthoni idős- és beteggondozó szolgálat négy pilléren áll: az egyik az önkormányzatoktól érkező támogatás, ami körülbelül 50 százalék, a másik a megyei tanácstól származó, ami 15-20 százalékot tesz ki, a harmadik az állami szubvenció, ez is 15-20 százalék, továbbá az ellátott hozzájárulása, ami hozzávetőleg 10 százalék. Fontos tudni, hogy az ellátottak jövedelem függvényében járulnak hozzá a költségekhez, van akinek például ez egy jelképes 5-10 lejes összeg havonta. Ha bármelyik pillér meggyengül vagy megszűnik, akkor nem üti a széle a hosszát, vagy üzemanyagra nem lesz pénz, vagy fizetésekre. 

– Az utóbbi két évben, amikor egyre csökkent a támogatás, milyen megoldásokhoz folyamodtatok, hogy az ellátottak ne érezzék meg a hiányt?

Ludescher László: – Voltak helyzetek, amikor a helyi önkormányzatok nagyobb összeggel járultak hozzá, előfordult, hogy a tartalékainkat éltük fel, volt amikor külföldi partnereink mondták, hogy ha a román állam nem, akkor ők segítenek. Nagyon meghúztuk a nadrágszíjat, sajnos a kollégáink mindannyian érezték, hogy ez egy szűkös időszak, ugyanis olyan mértékű bérnöveléseket, amelyeket más szférában eszközöltek, mi nem tudtunk adni. Vagy ha a kollégák addig elláttak napi négy esetet, akkor próbáltak hatot bevállalni, ha valaki elment szülési szabadságra vagy nyugdíjba, a helyébe nem vettünk fel új munkatársakat. De a nehézségek ellenére nem hagytuk magukra az ellátottainkat, mert az elmúlt két évtizedben bebizonyosodott, hogy szükségük van erre a szolgáltatásra. Bár az elmúlt húsz év során végig adódtak finanszírozási nehézségek, mindig megoldottuk valahogy, mert az emberek bíznak bennünk és számítanak ránk. Ugyanakkor a nehéz időszakban sokan mellénk állnak, az utóbbi napokban például több helyi önkormányzati vezető keresett fel és közölte, hogy valahonnan úgyis kiteremtik a pénzt, és növelik a hozzájárulást, csak ne maradjanak gondozás nélkül a rászorulók. Ez ad erőt, hogy folytassuk.