2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Sofrónia, kinek kedélye csak ingott az önvád és önbálványzás közt, most, mint láttuk, hosszasan legelteté szemeit saját képén. Feltűrt balkarja, e tömör és kerek, e vakítófehér, e tökéletes kar, melyet Afrodite szobra is irigyelhetett volna, bontakozó pongyoláján nyugvók, mig jobbját, melyre fejét támosztotta, sötét fürtök takarták, és picziny lábujjai egy zsámoly szélét alig illették.”1 

A kigöndörödő hosszú mondat arra késztette hősünket (tudniilik másutt mint hős teljesen ismeretlen), hogy bemenjen a kamrába, amely a hosszú unalmas télre készen rakottan roskadozott, és bel-éléskamra spájzi bőségében a zavarosban halásszon. Egyenként megforgatta a kicsiny piknikus üvegeket, amelyekben meggykompót szilárdult, a hasas uborkásokon túl felfedezte a három nyárral azelőtt eltett barackkompót sárgából már elfeketült féltekéit, amelynek nyersanyagát nem kis áldozatok árán cipelte haza a közelinek távolról sem mondható piacról.

Az árusok már ösmerték, némelyik emlékeztette őt hangos szóval, hogy a tavaly ilyenkor tőle vette meg a 15 kiló gogost, amelynek pritaminos nevét nem szívesen ejtette ki. Ez persze lehetett egyéni fakszni is, ebbe, javasolom, ne menjünk bele, de abban sem lehetünk biztosak, hogy nem valamelyik felmenőjétől örökölte a házzal és Kemény Zsigmond összes regényeivel együtt.

Felesége mindenesetre még a kiragadott példamondat felét sem volt hajlandó meghallgatni, inkább kilépett a balkonra teríteni. Ebből is látszik, hogy hasznos, családközpontú munkavégzését akasztotta meg egy ilyen csavaros, pompomszavakkal feltöltött mondattal. Meg is jegyezte az asszony: na látod, ezért nem olvas ma már senki sem KZS-t.

Ebben speciel igaza volt, de azért az egyetemek és főiskolák államvizsgásai, ha semmi másra már nem futja fantáziájukból, engednek a tanszékvezető tanár (tanársegéd, gyakornok, nyugalmazott segédprofesszor, docens, violens) rábeszélésének, és kázséznak egy jóízűt. És azután soha többé nem olvanak egy sort sem tőle. Igaz, a volt vizsgázó sem ír több esszét, hiszen erre semmi szükség, inkább órák után a piacon vág keresztül, hazamenetel előtt bevásárol, szemez a paradicsomhalmokkal, paprikadombokkal és gogosfennsíkokkal, a görögdinnye-csábításokkal, végül is csak egy lecelefántozott negyed dinnyét enged meg magának, a férfinak, férjének egyébiránt, aki különben egész magán- és személyi könyvtárakat örökölt a hetvenes években, amikor rokonai sorra elhunytak vagy merészen és 80 évesen józanságukat hátrahagyva kivándoroltak a négy lehetséges égtáj felé, csupán egy kisebb, jól kongó sárgadinnyével kedveskedik, amit majd odaborít miegyebekkel vegyesen a konyhaasztalra, amely viaszosvászonnal van borítva, és a reggeli morzsáit még senki nem takarította el vizes ronggyal. 

A padlizsánokkal sok dolog lesz, télire is el kellene raktározni. Lesütni, meghéjazni és bevágni nejlonzacskókban a mélyhűtőbe, amely Kemény Zsigmond korában még teljesen ismeretlen volt, az írónak valószínűleg Pesten az Angol Királynőben nem is volt éléskamrája, hiszen ha evett, akkor a brit–magyar királynő vendége volt, sebtében felkapott valamit a közös skandináv asztalról, és máris sietett a közéletbe. Leintett egy konflist, vagy gyalog indult a Sándor-palotába, a redakcióba, a Nemzeti Kaszinóba, Deák Ferenchez egy kiegyezéses teára. És bánták közösen a forradalmat.

Azért megnézte volna a Sofronia lábujjait, amelyek alig érintik a zsámolyt. De erre ma már semmi lehetőség, ugyanis akit Sofroniának hívnak, az nem lehet magyar, egyáltalán nem beszélnek a Sofroniák magyarul, legfennebb egy kicsit franciául, és főleg gagyognak angolul, ahogy az egy mai milfhez (középkorú háziasszonyhoz, otthon őrzött feleséghez) illik, és akit annyira kedvelnek a pornófilmecskék eseti ábrázolása folytán az alkotók. A megengedhető olcsó szex vámszedői. Meg aztán egy egyetlen lábujjas Szofróniával sem hozta őt össze a sors.

Egyébként, és nem futólag megjegyezve, emberünket a padlizsánok valamiféle szerb félkatonai bandára emlékeztetik, mármint a megnevezés ilyen képzeteket hoz felszínre, akik éjszaka betörnek a békésen alvó horvát vagy bosnyák falvakba, felkeltik a bírót és mindenki szeme láttára kivégzik, a nőket megerőszakolják, a férfiakat kikötik a szolgafához, a gyermekek között édességet, német tejcsokoládét és marcipánt osztanak szét. A padlizsánoktól rettegtek évtizedeken át délszláv mutatványosok, szacharinárusok, nemezcsizma-készítők, vargák, kalácssütők és olajütők, hiszen soha nem lehetett tudni, mikor támadnak lesből, váratlanul. Akadtak azért falvak, amelyek évtizedeken keresztül úgy akarták elkerülni a kegyetlenkedéseket, hogy nem választottak maguk közül bírót, így nem volt kit felkötni elrettentő példa gyanánt, és talán a sokkal kíméletlenebb következményektől is megszabadulhatnak, remélték.

A padlizsánok történetét, pszichológiáját, ideológiáját többen is megírták, és művüket felajánlották különféle kiadóknak, de soha nem jelent meg egyetlen összefoglaló, tájékoztató monográfia, mert a kéziratok éppen a nyomdába adás előtt eltűntek. Nem tudta senki sem, hová lettek, mondanunk sem kell, hogy senki nem vállalta a felelősséget a rosszul őrzött kézirat eltűnését illetően.

Na és itt van a fehér márványkar esete is. A milói Vénusznak letörték a karját, hogy senkit se csábítson. Eltávolították, valamelyik másik múzeumban állították ki évezredekkel később, és még soha senki nem akadt, aki össze próbálta volna illeszteni a párizsi testtel, hátha tényleg a milói fehérnép végtagjai. Pedig ma már vannak kompjuteres szimulátorok, mindent össze lehet fotóstoppolni, a narancslé dobozos kiszerelését a villanyos útkaparóval, a keresztelőkápolnát a csernobili atomtemetővel. A lehetőségek úgyszólván végtelenek. 

Azt is olvasta valahol, hogy a nő karjait már jóval korábban kiemelték, de lusták voltak tovább ásni, akkor meglelték volna nő egészét (maradékát?), és elvitték, eladták a padlizsánok uralta mitrovicai ócskapiacon, ahol egy angol gyűjtő vette meg. Nem tudta, mit is szerzett meg, mindenesetre meggazdagodott, ebbe a világpolitika is besegített jócskán, ugyanis a karokat megrajzoltatta egy ügyes középszerű grafikussal (neve sajnos nem maradt az utókorra), és felhasználta az első világháború idején azokban az újsághirdetésekben, amelyeken kitűnően működő, finoman hajló, az igazi tökéletes illúzióját ígérő művégtagokat reklámozott. Dűlt hozzá a pénz. Méltatlan fia azonban igyekezett megszabadulni apja régiséggyűjteményétől, és potom pénzért eladta egy kanadai magyar származú lókupecnek, akit karcagi rokonainak otthonában öltek meg az oda beszivárgott rác padlizsánok, akik ismét eladták egy svéd gyufagyárosnak. Nos, a nyomok itt végleg elvesznek, nem tudjuk, mi történt a továbbiakban a milói Vénusz feltételezett karjaival. (Vagy karjával? Érdekes, neki azt mondta a tanító nénije egyszer, hogy a páros testrészeket, ha egyszerre említjük őket, akkor azt egyes számban használjuk még birtokos formában is.) De sajnos – hogy mondjunk egy pesszimista vicceset – neki nincsenek birtokában valódi régiségek. 

Hacsak azokra a feketülő barackkompótokra nem gondol, amelyek napok óta állnak a konyhai munkaasztal sarkában, és arra várnak, hogy egy bátor ember beléjük kóstoljon, megállapítsa fogyaszthatóságukat és/vagy végleg a sokat szenvedett kisvécébe zúdítsa, illetve feltálalja mindenre felkészített családi együttesének.

Remélhetőleg nem jár úgy, amennyiben tényleg fogyasztható, mint a KZS-nak tulajdonított mondattal. Tartozunk az igazságnak annyival, miszerint csak úgy találomra lapozott bele a kötetbe, amelyet a Singer és Wolfner adott ki, tulajdonképpen oda nyílott ki a szövegegyüttes, tele pompásabbnál pompásabb mondatokkal, amiket nem lehetett egy szuszra elolvasni, ezért tartott olyan sokáig annak idején, míg valaki a regény végére ért, addigra – hadd gonoszkodjunk egy kicsit – a lánya is özvegy lett. 

És megfordítva az sem elképzelhetetlen, hogy Gyulai Pál írt volna egy regényt Kemény Zsigmondról, elvégre kortársak voltak, mindketten erdélyiek, mindketten a fővárosban töltötték redakciókban életük nagy részét. Írhattak volna vezércikket a Pesti Naplóban a padlizsánok garázdálkodásáról, példának okáért. És végtére is Gyulai Pál lehetett volna nevelő (nem névelő) a Kemény-kastélyban, ha a kastély tulajdonosa megnősült volna és szép családot alapított volna. De puszta volt a kamara, ezért is hívják a falut ma is – mondta a felesége, aki ért az efféle nyelvészeti cukiságokhoz – Pusztakamarásnak. Ilyformán Gyulai elszegődött a Telekiekhez Gernyeszegre. És az a másik Gyulai Pál, akiről regényt hömpölyögtetett Kemény uram, az meg Gernyeszegtől nem messze, Abafáján élt. Gyalogszerrel negyednap, szekéren egyórányira van. Ott is gyilkolták meg az erdélyi magyar orvost, humanistát, történetírót, fejedelmi titkárt, a krakkói erdélyi kancellária alkancellárját.

Nem tudjuk, milyen szerepe volt ebben, ha volt egyáltalán, Zsigmond báró őseinek vagy a padlizsán martalócoknak.

1 Idézet helye: Kemény Zsigmond: Gyulai Pál

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató