Csütörtöki kimenő
A mondás magyar értelme: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.
Egy-egy ország rendszerint a kultúrájára a legbüszkébb. Ezt kínálja elsődlegesen a hozzá közelítő, ráhajló idegennek, utazónak, tudósnak. Ez legbecsesebb szellemi tulajdona. Anyagi kultúrájának kerete és alapja is egyszerre.
Ezek a javak emberi alkotások, egyéni és kollektív teremtmények, a kéz, az ész és szív, a lélek összmunkája révén születnek, kínban és örömben. De ezt bizonyára te is tudod. Avagy majdnem mindenki előtt világos, már-már közhely. Ezt tölcsérezik az iskolákban a tan elkötelezettjei, vagy zsenge gyermekkortól ez a szülő, nagyszülő, nevelő dolga, feladata, sőt kötelessége. A megfelelő didaktikus/fogyasztható/étvágygerjesztő formában. Elsajátítása, asszimilációja nem kötelező, de nélküle hontalan, bárdolatlan, primitív nyelvszegény leszel.
A kultúra nem terem minden bokorban, nem magától szökik szárba. A kollektív akarat, a biztatás, művelés, támogatás, segélyezés, növelés-nevelés, figyelemmel kísérés elengedhetetlenül szükséges. Olykor ne riadjunk vissza a nyesőollótól, máskor a pozitív égésgyorsítóktól és a szellemi ajzószerektől sem. A kultúra stagnálása a legnagyobb tragédiák közé tartozik. Még azok számára is, akik tekintetüket következetesen a földre szegezik, soha fel nem pillantanak, marhaságnak tartják a horizont kémlelését. Akik hátat fordítanak az értékeknek és az értelmes szórakoztatásnak, szórakozásnak. A bunkókról szólanék, ha nem lenne elég világos.
Már céloztam rá, hogy a kultúra nem élhet meg pénz nélkül. A kultúrateremtő, működtető sem. Ugyanis a művelődés anyagigényes, pénznyelő, néha láthatatlan befektetés azonnali eredménye, hatása, leginkább hosszú távon képes hatni, megjelenni, utat törni az emberekhez, a közösségekhez. (Lásd: egy színházi előadás a próbáktól a százas házakig.) A pénz pedig ilyen vagy olyan forrásból származhat, de mindenképpen mecenatúra a neve. Lehet állami, önkormányzati, egyéni, vállalkozók önkéntes felajánlásából csurran-csöppen, teljes egészében közösségi, gyűjtés eredménye, ahol a gyűjtők, ügynökök, lelkes önkéntesek házról házra, kaputól kapuig járnak. De nem kizárt a milliomos szeszélye sem.
Emlékszel még József Attila Medvetánc c. versére?
Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
Ha nem azzal, körömmel,
a körmösnek örömmel.
Brumma, brumma, brummadza.
Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
Egy kasznárnak öt hete
zsebbe nőtt a két keze.
Brumma, brumma, brummadza.
Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
Most valahogy így állunk. Az önkormányzatoknak, a helyi polgárság képviselő-testületének, a törvényhatóságnak a parlament megtiltotta rendezvények, kulturális események anyagi támogatását. Abban az időszakban, amikor már-már minden településen szépen megindult a sajátos kulturális arculat kiépítése, rehabilitációja. Amikor a helyi rendezvények tömegeket vonzottak intra és extra muros. Amikor ez jövedelemteremtő erőforrás is volt. De a sajátos/sajnálatos hazai viszonyok között a művelődési rendezvények soha sem lehettek száz százalékig önfenntartók, számítottak a tanács, a polgárok felelős szerveinek okos döntésére. Lehet, hogy volt, ahol szórták a pénzt, de a kulturális összesereglések, vásárok (könyv, zene, művészeti alkotások), moccanások, történések, fesztiválok rendezői, házigazdái, alapítványai többsége meggondolta, hogyan költse el a kapott, kérvényezett, törvényileg tiszta támogatást. Az erkölcsi haszon volt a legnagyobb siker.
A parlament mostani döntésével – mely a takarékossági programhoz igazodni látszott, de csak látszat – csupán két dolog sérült (halálosan?): a települési önkormányzat önállósága, határozatképessége és a kultúra maga. Amelyre állítólag az ország oly büszke. Honatyái, úgy látszik, aligha.
