A semmi ágán

A 86 éves asszony négyéves korában maradt árván, s mivel keresztszüleinél nem talált igazi menedékre, anyai nagyanyja Segesvárra adta szolgálni, majd 1940-ben anyai nagybátyja révén Budapesten szegődött el. 1944 őszén hazahúzta a szíve, de az ínséges hónapokban húszkilós átalvetővel és hátizsákkal szökött át a zöldhatáron, hogy a budapesti rokonoknak élelmiszert vigyen.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

„A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.”

(József Attila)

Sorozatunk első részében a Szentábrahám községhez tartozó Firtosmartonosi Láz elnevezésű tanyarész egyedül élő idős lakójával, Szász Juliannával beszélgettem el. A 86 éves asszony négyéves korában maradt árván, s mivel keresztszüleinél nem talált igazi menedékre, anyai nagyanyja Segesvárra adta szolgálni, majd 1940-ben anyai nagybátyja révén Budapesten szegődött el. 1944 őszén hazahúzta a szíve, de az ínséges hónapokban húszkilós átalvetővel és hátizsákkal szökött át a zöldhatáron, hogy a budapesti rokonoknak élelmiszert vigyen. Egy magyar katona védte meg, hogy az oroszok ne vegyék el a csomagját, s a nehéz terűt egy karzat nélküli pontonhídon kellett átvinnie a Dunán – mesélte ottjártamkor ízes ö-ző tájszólásban megpróbáltatásokkal teli fiatal éveit, s a következőkben a folytatást olvashatják.

A nagy kaland

– Amire a pontonhídon átalhúztam a csomagot, a kenyér héja leszakadt, a kalácsból morzsa lett. Ahogy letöttem a csomagot, mert nagyon el voltam fáradva, egyszer csak odajött hezzám egy jó magas férfi, s mondta, hogy néni, maga Erdélyből jő, s azt is megmondom, hogy honnan. Az gondoltam, táltos, de tessék elkacagni, az átalvető csíkozásából sejtette meg, hogy én is Udvarhely környéki vagyok. Érdeklődött: hogyan zajlott le Romániában a háború, s megnyugtattam, hogy udvarhelyi hozzátartozói biztos, hogy életben vannak... Mondtam, hogy a déli vasútig szeretnék menni, de a pénzem elutaztam. Az udvarhelyi ember a villamosvezetőnek adott valamit, a csomagomat feltették, s én felálltam a fölső lépcsőfokra, ő az alsóra, s a likas hátizsákot felvette a hátára..., úgy értünk el a déli vasútig. Fölcsengettem bátyámékhoz, s amikor az ángyom hangját meghallottam, hoppá, olyan erőt kaptam, hogy mire elindult, már fönn is voltam a harmadik emeleten. Vittem még egy ötliteres fazék szilvaízet is, aminek kutya baja se lett. Amikor kiszedtünk mindent, egy asztal dugtig tele lött, s csak egy fésű törött el. November volt, a bátyámék a templomban voltak fiastól, s amikor ángyom kipakolt, kértem valami váltóruhát. – Négy hete úton vagyok, s nem tudom, hányadmagammal jöttem, mert közben mindent föl lehetett szedni – mondtam. Megfürödtem, tisztát vettem, s amikor jöttem ki, szólt a csengő, s ott állt a katona, hogy meggyőződjön, megérköztem-e. Arra kértem az ángyomat, hogy adjon neki abból, amit főzött, mert a katonának köszönhetem, hogy odavittem a csomagot, egyébként Oroszországba ment volna. Megebédelt, megjöttek bátyámék, s az unokaöcsém, aki most Philadelphiában van, azt kérte, hogy egy falást vághasson a szalonnából. Azon napon adták el az unokatestvérem arany karkötős óráját egy kiló rántáslisztért, szóval nagyon nehéz helyzet volt…

Egy évig voltam kint, de a lábaim annyira dagadtak, hogy sírtam minden este. Nem bírtam a betont, s elmentem egy zsidó orvoshoz, aki azt mondta, hogy menjek olyan helyre, ahol nem kell betonon járni. Azért vagyok a Lázon – bizonygatja. Majd megáll a beszélgetésben, emlékei között keresgél, s tovább mesél arról, hogyan ment el oda, ahol a nyugati fogságból hazatérő foglyokat fogadták. Ezek közül két ismerős meghívta a várba, hogy nézzenek széjjel – mondja, majd hozzáteszi, hogy akkor ott döglött lovakat lehetett látni.

– Aznap pánkót sütöttem, s azon gondolkoztam, hogy tudjak annak a két fogolynak pánkót vinni. Több lisztet töttem, mert nem nézte a nagysága, s jó tányérral megsüttem, a kályhába dugtam, de nyugtalan voltam, nehogy megfogjanak. Kivöttem, bedugtam a konyhaszekrény alá, de nem volt nyugtom, s kitaláltam, hogy a szemetes aljába teszöm be, zsírpapírba csomagolva. Bédugtam, s amikor mentünk el a szolgálatból, lejöttem félig a lépcsőn, megvártam, amíg a nagysága visszamegyen a szobába, majd visszaosontam, kivettem a pánkót, s elvittem egy töröbúzalapi szotyorral. Amikor fölmentünk a várba, leültünk a Horthy udvarán egy padra, …., elővettem a pánkót, s az énlaki fiú azt mondta, hogy na, Istenem, amióta otthonról elmentem, pánkót még a szememmel se láttam, s jóízűen megették.

A jóslat bevált

1946 őszén egy nap a nagysága elküldött vásárolni, s ahol számot adtak azoknak, akik sorba álltak, hogy utazzanak haza, széjjelnéztem, hogy nincs-e valaki idevaló… Bár fájt a lábam, eszembe se jutott, hogy hazajöjjek, mégis, amikor rám kérdeztek, nagy hamar kimondtam az igent, és sorszámot adtak… Aki bévette a papírokat, megnézte, hogy a vőlegényem után mentem ki Budapestre, nagyot kacagott, hogy milyen okot tettünk bele. Sikerült, elfogadták, a jó Isten velem volt, mégis egy kerek hétig jöttem hazafelé. Február 2-án érkeztem meg, s a huszadik évem már itt, a tanyán töltöttem szeptemberben.

Mielőtt hazajöttem volna, egy barátnőm elvitt egy jósnéhoz, aki azt mondta, hogy hosszú út áll előttem, s meg fogok ismerkedni egy szőke férfival. Közben Pesten udvarolt nekem egy miklósfalvi fiú, szép, göndör haja volt, de a jósné azt mondta, hogy nem annak leszek a felesége.

– Én nem hittem, de úgy lött. Ott van a képe a falon, fölgyújtom a villanyt – mondja, s teszi is. – Az innetső, a szőke, s itt mint embör – mutatja a megfakult képeket. – Olyan szép szőke göndör haja volt, azért jöttem vele. Székelykeresztúron találkoztunk, amikor megérköztem… Amikor odavolt katonaképet csináltatni, a testvérömnek udvarolt, s én sétáltam mögöttük hátul, mint a pulikutya, ez akkor volt csináltatva 1938-ban. Nem gondoltam, hogy olyan egykettőre férjhöz megyek, mert kilenc év volt közöttünk. Az apai nagyanyámhoz jöttem haza Martonosba, aki a húgomat felnevelte. Hogy nagyanyámnak ne egyem a kenyerit, elmentem Kolozsvárra szolgálni, de 1946-ban olyan nagy éhség volt, s annyi leány csődült bé Kolozsvárra, hogy alig kaptam helyet. Egy olyan családhoz kerültem, ahol csak csúfot űztek velem, amikor ettek, az olajat a parkettre csepegtették, s minden nap két órát kellett smirglizzem, úgyse tudtam a fából kivenni – meséli. Majd hozzáteszi, hogy dagadt térddel fordult az orvoshoz, aki azt tanácsolta, hogy menjen haza, mert láb nélkül marad. A hónapot mégis ki kellett húzni, hogy az útiköltségre szükséges pénzt összegyűjtse, de a lába úgy megdagadt, hogy alig tudták felhúzni a vonatra. Egy családhoz mentek a Lázba, hogy valami ajándékot vigyen, mert egy hétig náluk lakott Kolozsváron, s az útról látták meg, hogy az iskolában tánc van. Csak szét akartak nézni egy kicsit, amikor az a fiú felkérte – kanyarodunk vissza a történet kezdetéhez.

– Miből éltek a tanyán? – kérdezem.

– Jaj, ha valaki hívutt napszámba, én mindenüvé elmentem. Volt, hogy fát vágni hívták az uram. A kelengyémet a nagyanyám a kicsi fizetésemből készítette. Akkor haragudtam rá, hogy miért vöszi el a pénzt, mert nekem kéne ruhára, de nagyanyám azt mondta, hogy amikor férjhöz megyek, abrosz kell az asztalra, zsák kell… Elment Bácskába, s ott vette meg a kendört, s a gyapotfonalat. Mivel az ángyom nem hagyta, hogy a házban szőjön, a disznópajta fölött, a padláson szőtte meg a holmimat.

Ennek a háznak az anyaga bé volt szerölve, de nem volt még felépítve. Együtt építettük, csak sajnos palán van az egész, s minden el van mönve, csűr, ház, né, ott látszik még a deckán is. Bár nagy éhség volt, amikor idejöttem, abban az évben Isten olyan termést adott…, hogy ősszel az öt véka pityókából hetven véka lett. Csak úgy lógott le a gyümölcs a fákról, nem emlékszem, hogy valaha is olyan dús termés lett volna.

Szerettük a dolgot

– Volt-e a férjének állami munkahelye?

– Nem volt soha semmi, itt nem volt hol. Favágás egyszer s másszor. Volt egy tehenyünk, s anyósomnak is. Amikor a tehény megbornyúzott, kértük anyósomat, cserélje el, mert a miénk bikaborjú volt, s az övé ünő, de nem adta. Reá két napra meggondolta magát, de én akkor azt mondtam: ha adja, se kell. A férjem elvitte a bikaborjút Etédre, eladta, s vett egy ünőborjút, fölneveltük, s így lött saját tehenyünk. Birtok volt, neki is, nekem is öt hektár körül. 16 évig „bihalokat”, disznót is tartottunk. Ebből éltünk, s dolgoztunk, mert szerettük a dolgot. Hogy mit termeltünk? Amíg a kollektív nem lött, jó elegy gabonát, jó föld volt, öt hektár körül kettőnknek. Később réakaptunk, s lett fogatunk is, de a kollektív elvette a szekerünket, ekénket, mindenről „leszörölt”, s akkor mindenből újat kellett venni. S közben a fiamat, az elsőt, aki Gagyban van, hamar megkaptam, hoppá, egy hónap se telt el az esküvő után, s várandós lettem. Éppen ma beszéltem vele telefonon. Édesanyám, 66 éve, hogy magát idehozták a Lázba – mondta, s megígérte, hogy meglátogat.

Paralízisben lebénult

1947-ben Pista napjára jött, ahogy az uramat hívták. Hét év múlva született a második, Károly, aki hétéves koráig szép, ép kisfiú volt – mutatja a képet, majd folytatja, hogy a gyermek reggel elment az iskolába, s délire a doktor lányával egy napon paralízisben lebénult a lába.

– Jöttek az iskolából, hogy menjek utána, aztán elvittem Udvarhelyre, Vásárhelyre, mindenüvé. A professzor elkérdezte, hogy milyen állapotban hordtam ki, mondtam, hogy akkor építettük a csűrt, sok munka volt, erősen nehéz helyzetben hordtam ki, amire azt mondta, hogy immár van csűrje és van egy beteg gyermöke. Két méter nyolc centire elnőtt, nem tudott enni, s mert akkor nem volt az a sok tudomány, rengeteg kakaós kávéval éltettem, azért nőttek meg akkorára a csontjai. Kicsit vissza volt maradva, amikor az idő változott, elakadtak a hangszálai, s nem tudott beszélni. Annyit hurcoltam a hátamon, még görbe vagyok belé. Ha elmöntem, jött utánam, s akkor a hátamon hoztam vissza. 1996-ban, 44 évesen halt meg, a férjem 23 éve. Sokat kínlódtam, csoda, hogy megértem, hogy ennyi idős vagyok. Már 16 éve élek egyedül.

Én csak öt évet járhattam iskolába, az utolsó két hetet a tanító úr egészítette ki, mert el kellett menjek szolgálni. Amikor hallottam, hogy Vásárhelyen adják a Kőműves Kelement, valamelyik éjjel azzal szórakoztam, hogy elmondtam, nem felejtettem el.

Neköm 380 lej a kollektívnyugdíjam, kapom a fele nyugdíjat, 91 lejt az uram után, s mivel fogságban volt, kapok egy kicsi veteránt is. Összevissza 672 lejt. Ha ez nem lenne, már rég felakasztottam volna magam, mert a birtok nem ér semmit. Most a hótól nem látszik, de a vaddisznók úgy feltúrták az összes kaszálónkat, nem hiszem, hogy a nyáron fogunk tudni kaszálni. A medve is bé akart jőni az őszön, ott van a karmainak a nyoma a ház falán.

Nem félek, csak reszketek

– Nem szokott félni este? – érdeklődöm.

– Én nem félek, csak reszketek, este nem megyek ki. Nappal elvégzem a dolgomat, aztán úgy né, ahogy tetszik látni, a haroggal béhorgalom az ajtót, s ott egy fával alol, bármi történhetik velem. Nyárban még jőnek, ott van egy kicsi ház, itt a sok birtok, a fiam kaszál, van mit csinálni – mondja, s azt is, hogy felakasztotta volna magát, ha a jászolfán nem kapja meg az unokája, aki feldíszített fenyőfával s pezsgővel lepte meg karácsonykor, s aki „erősen” szereti őt.

– Amikor visszajöttem, akkor fogadtam meg, hogy a Jóistenre bízom az életem, s itt vagyok, este-reggel imádkozom, hogy megsegített.

Elmondja, hogy sok gyógyszert szed, altatóval alszik három órát.

– Fölkelek jó „korán”, tíz vagy kilenc órakor, mert úgy ki van hűlve a reumától a testem, úgy égnek a csontok, hogy éjjel nem hagyják, hogy nyugudjak. Reggöl felé egy kicsit elszűnnek, akkor a rádiót megeresztem, s egyet szunnyadok – mondja, majd elmeséli egy napját, a bajokat, betegséget, hisz egész életében „kezet volt fogva a kórházzal, orvosokkal”, annyira, hogy anyósát ápolva injekciózni is megtanult.

– Itt vagyok, az életkedvem még megvan – teszi hozzá, s amikor fújják a rádióban, hogy Hazamegyek az én kis falumba, fújja ő is egyedül a tanyán, tanújaként egy életformának, amely addig tart, amíg az ő élete. Most még megvívja küzdelmeit a betegségekkel, amelyekre az Isten patikájában termő gyógynövényekből készít magának orvosságot, mert ahogy mondja, az egérfarkfű s a citromfű jót tesz a beteg májnak és epének. Mivel már a kút is elapadt, a fia hordja ki Gagyból a vizet, azért van a sok veder a konyhájában.

Olvasni nagyon szeretett, de már nem bírja a szeme – panaszolja, hát marad a rádió, s az egymást váltó színes képek a szépen gyarapodó családról, az unokákról, dédunokákról, nyáron pedig a szőlőlugas, a szomszédságában a temető, s a gyümölcsös a kút mögött álló százéves körtefával.

Amikor visszafelé indulunk, még belépne a másik helyiségbe, hogy a maga főzte lekvárból megajándékozzon, amiről nehezen tudjuk lebeszélni. Mielőtt a kicsi tornácnál még egyszer lefényképezem, gyorsan lekapja magáról a hosszú szvettert, s állnak ketten a kutyával az alkonyattal együtt leszálló magányban. Ahogy lefele tartunk a domboldalon, s elmaradt mögöttünk a Firtosmartonosi Láz, gondolataim közé úsznak József Attila sorai, s szinte látom, ahogy hószagú téli estéken és fűillatú lenge nyári éjszakákon a viharvert kontyos tanyai ház fölött őrséget állnak a csillagok.