A semmi ágán

Firtosmartonosi-láz – ízlelgetem a Szentábrahám községhez tartozó tanya nevét, ahogy Szász-Cserey Botond firtosmartonosi vállalkozó terepjáróján az erdők közötti tisztás felé tartunk. Az egykor népes tanya lakóiból mára egy 86 éves asszony maradt, aki vállalta a remeteséget.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

 „A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.”

(József Attila)

Firtosmartonosi-láz – ízlelgetem a Szentábrahám községhez tartozó tanya nevét, ahogy Szász-Cserey Botond firtosmartonosi vállalkozó terepjáróján az erdők közötti tisztás felé tartunk. Az egykor népes tanya lakóiból mára egy 86 éves asszony maradt, aki vállalta a remeteséget. Szász Julianna próbálkozott ugyan, de nem tudott elszakadni az otthonában megszokott önállóságtól, függetlenségtől. Még olyan áron sem, hogy estéről estére megkörnyékezi a félelem, hisz vadállatok ólálkodnak az időtől megviselt tanyai ház körül.

Egyszobás „összkomfort”

Miközben azon gondolkodom, hogy miért nevezik láznak Székelykeresztúr környékén a tanyákat, s hogyan honosodott meg Székelyföldön ez a füves területet jelentő szláv eredetű szó, őzekkel nézünk „farkasszemet”, majd ahogy megállunk, megfutamodnak, s tisztes távolságból leskelődnek a fák közül. Egy útelágazásnál újabb építésű vadászház marad mögöttünk, s kicsit fennebb a terepjáró havat, sarat fröcskölve kapaszkodik a tanyai ház kerítéséig. A vályogfalú aprócska házikót „korhadozóbelű” gyümölcsfák őrzik, no meg egy fehér kutya, aki az ismerős láttán felhagy az ugatással. A ház kontya alatt tenyérnyi tornácból nyílik az évektől és használattól barnára pácolódott ajtó, amely belső felén háziszőttes törülközőt és kötényeket tart. Az ajtó mögötti egyszobás „összkomfortban”, amely egy kamrának használt helyiséggel egészül ki, éli mindennapjait Szász Julianna. A berendezés a régi falusi házak megszokott bútorzata, széles ágy, egy kombinált konyhaszekrény, mosogatóasztal edényekkel és főzéshez szükséges kellékekkel, körülötte több veder víz. Az ágy melletti konyhakályhán egy fazékban víz gőzölög, a kályha fölött serpenyők, sziták, reszelők. A szemközti falon kicsi ablakszem, amely szűkösen engedi be a téli délután hamar elfogyó világosságát, s a sarokban a régi fényképekből összeálló múlt a tanyasi család életének boldog pillanataival a homályba vész. De nem csak a boldog pillanatok vannak jelen, szemben a mosogatóasztal fölötti rámában két megsárgult szomorújelentés a halál látogatásaira emlékeztet. Alatta varrottas falvédő a népi bölcsességgel: „Hogyha mindig tavasz lenne, minden kislány férjhez menne – de jó lenne”. A házban villanyáram van, s ennek köszönhető a konyhaszekrényen levő kis táblagép is, amelyen a család, a két unoka és három dédunoka színes képei peregnek amolyan házi televízióként. A képek mellett a rádió Juliska néni egyetlen szórakozása. Esténként a Kossuth adót, reggelente a marosvásárhelyit hallgatja. Kicsit irigylem is a kollégákat, hogy az ő szavuk még a távoli tanyasi házba is elhallatszik, s Juliska nénit a mikrofon előtt is megszólaltatták. Nagy remeteségében mondhatni ismert asszony lett, ami részben a firtosmartonosi unitárius lelkész asszony, Szász-Cserey Katalin és férje gondoskodásának köszönhető, akik a családtagok mellett látogatják, sőt néha a templomba is elviszik.

Lánykérés

Szász Julianna nem mutatja a korát. Sok réteg ruhát visel, ami nem csoda, hisz a nyílászárók mindenütt húznak, s amint elmondja, a múlt évben tüdőgyulladást kapott. Két fejkendő övezi karakteres arcát, s amikor előkerül a fényképezőgép, a kibuggyanó fehér tincseket gondosan visszaigazítja az alsó, zöld mintás kendő alá. Vonásaiban azt a fiatal lányt keresem, akinek annyira keserves volt a sorsa, hogy vállalta az életet a falutól több kilométerre levő tanyán. Alig tessékel be a szobába, már mondja is megpróbáltatásokkal és kényszerű kalandokkal teli élettörténetét:

– Éppen ma 66 éve, Gyertyaszentelő napján jöttem ide a lázra. Nem tudtam, hogy hova jövök férjhöz, mert nem voltam se háztűznézőbe, se semmibe.

A hajdani tanyasi iskolában szervezett bálon kérte fel a fiú, de csak párat fordultak, mert akkoriban nagyon fájt a térde, s húgával éjnek idején, „amikor a másik nótába kezdtek, mi már suhutt se voltunk” – emlékezik a több kilométeres gyaloglással végződő lázbeli éjszakára, majd a leánykérést is elmeséli.

– Két hét múlva jött a karácsony, s újra bál volt. Nannyómnál kopogtak, s a fiatalúr jött, hogy híjjon a bálba. Nem nagyon volt kedvem, mert még fájt a lábam, de el kellett menjek… Aztán február másodikán már férjhöz voltam jőve. Se szerelemről, se semmiről szó nem volt, ő azt mondta, hogy meg akar nősülni, én meg nem akartam a nagyanyám nyakán maradni. Sófalvi Mihály bá kért meg, mert akkoriban embört hoztak, s úgy kérték mög a leányt. Amikor ki kellett volna mondjam az igent, sehogy sem jött ki a torkomon. A térdemet is megsimogatta, hogy mondjam már, de valahogy nem sikerült. Aztán mégis megtörtént… Az Isten őrizzem meg az én életemtől, de eltölt, s most a 86. évemben járok.

– Később se született meg a szerelem? – kíváncsiskodom.

– Soha nem volt tökéletes. Volt egy 40 éves, fiatal anyósom, s egy férjhez menendő lánya, akik az első éjjel nem aludtak, hogy hadd lám, mi fog történni. Hát semmi se történt, mert én nem kacagtattam magam. Amiért árva voltam, megőriztem magam, leányul jöttem férjhez, s nem akartam, hogy kacagják, amit csinálunk. Féltem, ez a tiszta beszéd. Akkoriban öt család élt a tanyán, s most egyedül maradtam – állapítja meg, s a szemén látom, hogy valahol messze a múltba réved.

Sors

– Firtosmartonoson születtem 1927-ben. Négyéves koromban három hónap alatt apám, anyám elment, maradtunk négyen testvérek. Ne is mondjam, hogy mibe haltak meg, úgysem hiszik el máma: „csinál-mányba”. Édesapám Szászrégenben tanult asztalos volt, az oklevele ma is megvan, de hiába vitték a segesvári szanatóriumba, mindenhova, olyan betegsége volt, amin nem lehetett segíteni. Nagy fájdalmai voltak, de az ilyen betegséget a doktorok nem ismerik fel. Egy másik asszony hozzá akart menni, de mivel kikapós nő volt, az apámnak nem tetszett. Agyagfalván ismerkedött mög anyámmal, majd katona lött, s anyám mögvárta, amíg hazajött, aztán szép lakodalommal elhozta Agyagfalváról. Az első szapuláskor édesanyámnak egy inge elveszett. Amikor édesapám meghalt, anyámat a nagyanyám elvitte Almásra egy jósnőhöz, s ott a kanapéból elővették az elveszett inget. Az asszony pedig azt mondta, hogy sajnos, idejét múlta, már nem lehet anyámon segíteni. Amikor édesapám megbetegedett, egy bátyám volt itt Agyagfalváról, s magával vitt, mert sokan voltunk testvérek. Gyalog mentünk Kobátfalván át az erdőn keresztül, s mire odaértünk, a vér csorgott a lábamból, úgy összeszurkálták az ágak. Amikor elbúcsúztam édesapámtól, sírtam, de ő azt mondta, ne sírj, mert visszajössz, de még a temetésére sem hoztak vissza, mert nem volt fekete köntösöm. Amikor hazajöttek a temetésről, a piros szalagot levették a hajamból, s feketét köttek, így tudtam meg, hogy az apám meghalt. Édesanyám három hónapra rá követte. A múlt háborúban hárman lányok el voltak búva egy pincébe, fölfázott, és szívvízkórságot kapott. Örökké dagadtak a lábai, s amikor Agyagfalvára kijött az orvos, s nagyanyám elébe ment, édesanyám az ágyához hívott, mind a négy gyermekét megcsókolta, s azt mondta, hogy fogadjatok szót nagyanyátoknak, mert árván maradtok, ez volt az utolsó szava. A doktor béjött, megvizsgálta, s azon az éjjel meg is halt.

A halála után széjjelszóródtunk, a nagybátyánk elvitte a fiútestvéremet Nagydisznódra, a nagyobbik nővérem, aki kilencesztendős volt, Udvarhelyre ment szolgálni, engem elvittek Martonosba, örökbe a keresztapámhoz. Amikor kenyeret kértem, azt mondták, hogy nem kiált engemet, pedig apámnak öt hold birtoka volt, amiről 10-12 mázsa búza jött le. Ha ellophattam egy fej hagymát, hezzá egy kicsi puliszkát, s megettem, nagyon boldog voltam. Nem is jó visszagondolni, hogy miken mentem keresztül. 11 éves voltam, amikor keresztapám elment egy szekér fával, s amikor részegen hazajött, követelte, hogy hozzam le a lovat Császártelekibe, amire azt találtam mondani, hogy éjnek idejiben hova menjek. Erre lerúgott a földre, s a két vénasszony pedig nem mert odajönni, hogy segítsenek. Az egyik néném Keresztúron találkozott az agyagfalvi nagyanyámmal, s mondta, hogy vigyék el a leánykát onnan, mert másképpen agyonverik. Írt nannyó egy cédulát, s 11 évesen el kellett menjek szolgálni Segesvárra egy német nyomdászhoz. Olyan pár cipőt adtak megpucolni, azt sem tudtam, hogy fekete-é vagy sárga. Úgy reá volt száradva a sár, hogy a könnyeim hulltak, de nem volt szabad megmosni. Addig kellett sifiteljem, amíg tiszta lett. Ez a munka nem esett jól, s visszamentem volna jó szívvel a keresztanyámhoz. Segesváron nagyon megjártam, mert ősszel egy pár magas szárú cipőt akartam venni télire, amire összegyűjtöttem a 150 lejt. Amíg felpróbáltam, a pénzt kilopták a zsebemből, s még egy esztendeig szolgáltam egy pár cipőért, mert 15 lej fizetésünk volt egy hónapra.

Amikor béjöttek a magyarok, átaljöttünk, de nem volt ahova ellegyünk. Elmentünk Agyagfalvára, s a nagyanyám meglátott, hogy a testvéremmel kint vagyunk az utcán, behívott, de olyan ángyónk volt ott, aki nagyon sajnálta az ételt tőlünk. De a Jóisten meg is fizetett érte…

A nagy kaland

– 1940-ben hazajött anyámnak egy testvére Budapestről, s szilveszterkor már ott voltam. Amikor el akartam szegődni, azt mondta a nagysága, hogy nem mer megfogadni, mert nem tudom a gangon a szőnyeget lesöpörni. Azt válaszoltam, dehogy nem, én már szolgáltam. Egy erdélyi, kovásznai származású asszonyom volt, levágták a lábát, s nála voltam egy évig, amíg meghalt. Onnan mentem tovább, aztán 1944-ben hazajöttem, hogy meglássam a húgom. A háború itthon kapott, s az agyagfalvi bátyám, aki a katonaságtól lemaradt, tudta, hogy a budapestiek mennyire étel nélkül maradtak, az itthoniak pedig nagyon jól álltak. Az ángyóm azt mondta, hogy a határon átalszökve élelmet visz Budapestre, mire én azt találtam mondani, hogy ne menjen, mert négy gyermeke van, nehogy valami baj érje, megyek én, mert engem nem sirat senki. Aztán a nyakamba vettem tíz kiló lisztet, egy nagy disznólábat, négy liter zsírt egy kantáros fazékban, egy nagy darab szalonnát, két kenyeret, két kalácsot, egy tarisznyában mákot. Két rend ruha volt rajtam, s az átalvető és a hátizsák olyan nehéz volt, hogy alig bírtam. Elmentünk vonattal Nagyváradig, onnan Borsra, ott megháltunk. Az ember hajnalban hozott egy liter bort, hogy az bemelegít – meséli minden részletét az útnak, amelynek során zuhogó esőben gyalog szöktek át a határon egy agyagfalvi házaspárral.

Ártándon egy doboz sótól enyhült meg a határőrkatona, majd egy helybeli család igazította útba, s a komisz rendőrfőnök távozása után egy fél liter szilvapálinkáért a cselédkönyv alapján utazási igazolványt kapott. A nehéz csomagokkal nyolc kilométeres gyaloglás után sikerült vonatra ülni Biharkeresztesen, s Karcagon úgy utazott, hogy a vonat tetején volt a csomagja, ő pedig a két „ütközővason állt”, amikor átmentek a folyón.

– Akkor hűlt ki a vesém, amikor egész éjjel a pityóka tetején ültem, a csomagomat beléástam a pityókába. Egy vénasszony kötőt kötött rám, s amikor elaludtam, rángatott, hogy le ne essek a vonatról. Azt is kibírtam. Amikor Szolnokon felültünk az utolsó vonatra, hogy az béviszön Pestre, akkor jött egy nagy, orosz szerelvény. Ahogy le voltam ülve, egy mokány orosz katona odaugrott, s az átalvetőt kikapta a lábam közül. Velöm szemben ült egy magyar katona, aki fölállt, az átalvetőt megfogta, mondott valamit az orosznak, s visszaadta neköm. Vitéz úr, mit mondott, hogy adta vissza az orosz katona ? – kérdöztem. Azt mondtam, hogy a feleségem. Jaj, mondom, nem bánom, akármit mondott… Meg akartam kínálni pálinkával, de azt mondta, hogy nem bírja az erőset. Sebaj, elővettem a szalonnát és a kenyeret, amiből jóllakott, majd szólt, hogy a keleti pályaudvarnál baj lesz, mert nagy a csomagom. Az oroszok csak guvasztották a szemüket a csomagokra, de ő az átalvetőt a hátára vette, én a hátizsákot, s fogtam a köpenyét, mert bíztam ugyan benne, de mégis gyanakodtam, nehogy utolsó percben csomag nélkül maradjak. Becsületes módon kivitte, s azt mondta, hogy álljak meg a 44-es villamosnál, s amikor el tudja intézni, visszajön, mert nincsen híd a Dunán. Minden híd föl volt robbanva, s ahol most az Erzsébet híd van, volt ott egy pontonhíd, de karzata semmi nem volt kétfelől. Vártam sokáig, de a katona nem jött, s annyi pénzem volt még, hogy el tudtam menni a hídig.

(Folytatjuk)