Rovásírásunk első említése

Rovásírás-kutatásunkban általános meglátás, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak ezt az írásfajtáját először Kézai Simon említette a 13. század végén írt latin nyelvű gesztájában.

Rovásírás-kutatásunkban általános meglátás, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak ezt az írásfajtáját először Kézai Simon említette a 13. század végén írt latin nyelvű gesztájában. Íme három vélemény:

„Kézai Simon mester az első író, ki (…) a székelyeknél még a kereszténység fölvétele után is gyakorlatban volt külön írásról értesít minket” (Fischer Károly Antal, 1889).

„A székelyek írására vonatkozó első adatot Kézai Simonnak a 13. század nyolcvanas éveiben írott krónikájában találjuk” (Vékony Gábor, 1987).

Nyilván, az adatot magam is átvettem, s idéztem Kézai Simon 1282–83 táján írt megfogalmazását: a székelyek „…a blakokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.” (Nemzeti kincsünk: a rovásírás. Székelyudvarhely, 1998).

Most módosítunk az állásponton, ugyanis olyan „adalék” került elő, amelyet nem hagyhat fígyelmen kívül a további kutatás. Jámbor Márk szép cikket írt Hitvilágunk kiirtása címmel, amely a budapesti Karpatia folyóiratban jelent meg (VII. évf. 2. 2007. február). Ezt írta: „1245-ben, Almás várában, Erdélyben folytatták le a Csele fia Kosán mágus elleni eljárást, amelynek leírásában szó van pogányul írott pálcikákról, melyekről a vádlott a gyógyfüvek neveit és a betegségek démonjai elleni imádságokat olvasta le.”

A megfogalmazás annyira pontos, hogy föl sem merülhet a „pálcák” összetévesztésének lehetősége a pásztorok számadóbotjával. Kimondottan betűhasználatról van szó, növényneveket és imádságokat rögzített a mágus. S tette mindezt Kézai Simon előtt közel negyven esztendővel.

Hasonló megmódolású „eszköz” a későbbiekben is előfordul. Sándor Klára: A bolognai rovásemlék (Szeged, 1991) című könyvében részletesen taglalta azt a gyergyói eredetű rovásbotot, amely 15. század végi naptári ünnepeket, bibliai neveket és ábécét tartalmazott.

Nagyon is témakörünkbe vág Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica című könyve, amely Lipcsében jelent meg 1718-ban. Egyik adaléka egy Túróc megyei juhászról szól, akinek gyenge volt a memóriája, s a Miatyánkot „…ismeretlen betűkkel belemetszette egy botba, de még így sem tudta emlékezetből elmondani, ha nem volt kéznél a dikája, amiről úgy olvasott, mintha az ima írásba lett volna foglalva.”

Nos, 1245-től 1718-ig 473 esztendő telt el, s a rovásírás még ragyogóan funkcionált a Székelyföldön kívül is. Tehát rovásírásunk összmagyar voltát nem lehet kétségbe vonni. Bél Mátyás tevékenységéről magam külön tanulmányban számoltam be (In. Rovásíró őseink. Korond, 1995. 118-127).

Cikkünkhöz – szemléltetésképpen – Erdély legkorábbi feliratának, a torjai emléknek a rajzát mellékeljük (11. századi). Olvasata: KáSZO(N) vagy KáSZON (á ugratva).