Rosszabbul viselik állásuk elvesztését a daganattal diagnosztizált férfiak

A felmérések szerint rosszabbul viselik állásuk elvesztését a daganattal diagnosztizált férfiak, mint a nőpáciensek. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szakemberei, pszichológusok, szociális munkások a jelenség okait vizsgálták.

Kállay Éva és Sebastian Pintea, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Karának munkatársai, valamint Dégi L. Csaba, az egyetem Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának docense azt vizsgálták daganatos betegségekkel diagnosztizált romániai páciensek körében, hogy észlelhetők-e nemi meghatározottságú különbségek abban, ahogyan az érintettek a munkájuk elvesztéséhez viszonyulnak.

Pszichoonkológiai kutatások figyelmeztetnek, hogy a munkahely megtartására, visszaszerzésére irányuló igyekezet a rosszindulatú daganatos megbetegedésekkel kezelt emberek esetében nem magyarázható pusztán a mindennapi anyagi szükségletek vagy a betegség miatt megnövekvő kiadások fedezésére tett erőfeszítésként. A keresetért végzett munka egyszersmind ütemezi, jelentőséggel telíti a mindennapokat, a siker, az eredményesség és a társadalmi elismertség előfeltétele, a társas kapcsolatok meghatározó közege, karrierként vagy hivatásként megélve pedig az életút alapmotívuma.

A daganatos megbetegedések gyakoriságának növekedésével, illetve a diagnosztizálásuk terén elért eredményeknek köszönhetően emelkedett azon páciensek száma is, akik már a kezelés ideje alatt vagy felépülésüket követően munkába állnának. 

Egy 2011-es kutatás szerint a gyógyult daganatos páciensek 63,5 százaléka áll ismét munkába, más kutatások 84 százalékra becsülik ezt az arányt.

A közel 800 romániai páciens – 461 nő és 338 férfi – megkérdezésével végzett kutatás azt igazolja, hogy állásuk elvesztése pszichikailag, érzelmileg és funkcionálisan sokkal érzékenyebben érinti a férfi pácienseket, mint a daganatos betegségekkel küszködő nőtársaikat. A kutatók belátják, hogy a felépülést követő vagy a kezeléssel párhuzamosan történő munkavállalás esélyeit számos tényező meghatározza, így a páciensek életkora, iskolázottsága, anyagi helyzete, betegségének stádiuma vagy a kezelés típusa. Ugyanakkor a kolozsvári, jászvásári, nagyváradi vagy bukaresti onkológiai osztályokon tüdő-, végbél-, emlő-, gyomor-, prosztata- vagy méhnyakdaganattal kezelt személyek által kitöltött kérdőívekből az derül ki, hogy a férfi páciensek összeférhetetlenebbnek érzik betegségükkel, annak kezelésével a jövedelemért végzett munkát, valamint kevésbé tarják magukat képesnek a munkavégzésre, mint a daganatos betegséggel küszködő nőtársaik. A munkavégzésből származó elégedettség ugyancsak alacsonyabb a daganatos férfiak, mint a nőpáciensek esetében.

Ez részben abból adódhat – érvelnek a szerzők –, hogy a nők számára a munka mellett egyéb olyan források is fennmaradnak, amelyek értelmet tulajdonítanak a mindennapoknak, pl. az anyaszerep, a gyermekekről vagy a házastársukról való gondoskodás, a barátságok. Ezzel szemben a romániai férfiak számára a munka továbbra is társadalmi identitásuk egyik legmeghatározóbb összetevője, jövedelmük megszilárdítja őket családfői, családfenntartói és a társadalmi pozíciójukban.

A felmérés eredményei rámutatnak, hogy több szinten is sürgős változtatásokra volna szükség. A daganatos betegekkel foglalkozó tanácsadóknak, terapeutáknak föl kellene készíteniük a munkaadót és a munkavállalót egyaránt, hogy páciensük – bizonyos körülmények biztosítása mellett – milyen típusú és intenzitású munka elvégzésére alkalmas, emellett az érintett szakemberek feladata lenne az is, hogy ráirányítsák a páciensek figyelmét azokra az alternatív értelemforrásokra, melyek a munka mellett jóllétüket és klinikai felépülésüket elősegíthetik.