2024. july 7., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mint ismeretes, súlyos betegség után 2017. december 5-én svájci otthonában, 96 éves korában elhunyt I. Mihály román király, akit 16-án helyeznek örök nyugalomra a Curtea de Argeş-i új fejedelmi katedrálisban. 

I. Károly


Mint ismeretes, súlyos betegség után 2017. december 5-én svájci otthonában, 96 éves korában elhunyt I. Mihály román király, akit 16-án helyeznek örök nyugalomra a Curtea de Argeş-i új fejedelmi katedrálisban. Halála után  ismét a figyelem középpontjába került a monarchia, amelyről I. Mihály király 1947-es száműzetése után nem sokat beszéltek. Az 1990-es rendszerváltást követően  hosszas politikai huzavona után rehabilitálták némiképpen a királyi családot. Az események kapcsán Sebestyén Spielmann Mihály történésszel arról beszélgettünk, hogy milyen viszonya volt az erdélyi magyarságnak a mindenkori román királysággal, miként kell tekintenünk I. Mihály királyra és az őt követő uralkodó családra. 
– Térjünk vissza a kezdetekhez. Nem igazán hangzik el nyilvánosan, de valójában az történt, hogy az egyesült román fejedelemségek élére, az akkori történelmi helyzetnek és a nagyhatalmaknak köszönhetően, királyt állítottak, akit a szó szoros értelmében becsempésztek az országba. Milyen kapcsolata volt az így létrejött román királyi háznak a korabeli uralkodóházakkal, a Habsburgokkal?
– A korabeli politikai elit 1866-ban eldöntötte, hogy az Egyesült Román Fejedelemségből királyság lesz. Alexandru Ioan Cuza fejedelmet elűzték, majd kétéves ex lex állapot után a fejedelemségeket protezsáló nagyhatalmakkal, Franciaországgal, Németországgal, Angliával egyeztetve egy német hercegi családot ajánlottak uralkodónak, akárcsak Bulgáriában. Egy viszonylag elszegényedett lutheránus hercegi családra, a Hohenzollernekre esett a választás. Károly herceget jelölték ki, akit valóban hamis útlevéllel csempésztek be Szörényvárnál (Turnu Severin), és 1866. május 10-én I. Károly néven megválasztottak királynak. (Ez a dátum vált román nemzeti ünneppé 1944-ig.) Károly uralkodása idején vívták ki 1877-ben az ország függetlenségét, és indultak meg azok a reformok, amelyek megpróbálták az addig még szinte feudális viszonyok között levő Romániát modern állammá alakítani. Ehhez el kellett fogadni egy alkotmányt, megalakulhattak a különböző pártok, és létrejött az országgyűlés. Ezeket a törekvéseket elsősorban Franciaország és Anglia támogatta. Az ország első királynéja Erzsébet wiedi hercegnő volt, akit a világ Carmen Sylva költőnőként is ismert. Utóbb a királyi családnak angol-görög uralkodó családból hoztak feleséget, hiszen a kor szokása szerint dinasztikus házasságokat kötöttek. Ezért I. Ferdinánd felesége Victoria királynő unokája volt. Ezzel is megerősítették a kapcsolatot mind Angliával, mind Franciaországgal. Az Osztrák–Magyar Monarchiával nem volt jó viszonyban a királyi család. Volt egy vámszerződés a két ország között, amelyet a románok egyoldalúan felmondtak, ugyanis meglehetősen megalázó volt számukra. Ez a szerződés az erdélyi gazdaságot a padlóra küldte. Tudni kell, hogy az erdélyi kistérségi kereskedelmi tevékenység leginkább a Román Királyság felé irányult. Ennek oka, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia többi régiójához viszonyítva Erdély iparosítása meglehetősen elmaradt. Ezért az erdélyi magyarok úgy tekintettek Romániára, mint egy kiaknázatlan nagy munkalehetőségre. Az első világháborút megelőző időszakban a Székelyföldről nagyon sokan kerestek munkát a Kárpátokon túl. A tendencia a két háború között is folytatódott. A magyar politikai elit megpróbálta hazahívni az így elvándorolt munkaerőt. 1902-ben a tusnádi székely kongresszuson hangzott el az a program, amely célkitűzésként jelölte meg, hogy visszatelepíti a Romániában dolgozó magyarokat. 
– Az I. Károlyt követő Ferdinánd király volt az, aki német eredete ellenére belépett a franciák és az angolok pártján őseinek országa ellen az első világháborúba, majd a győztes hatalmakat rábírta, hogy Erdélyt Romániához csatolják.
– A nagyhatalmak az első világháborúban Romániának ígérték Erdélyt, amennyiben megtámadja az Osztrák–Magyar Monarchiát, ill. az antant hatalmak oldalán lép hadba. Ennek következtében 1916-ban a román hadsereg benyomult Erdélybe, ahol gyakorlatilag nem volt komolyabb haderő, amely megállíthatta volna. Parajd-Szováta vonaláig nyomultak előre. Az osztrák–magyar hadvezetés behívta a német seregeket Erdélybe, és ennek köszönhetően 1916 októberében sikerült visszaszorítani a román hadsereget. Mi több, a németek elfoglalták Bukarestet. Ekkor a Hohenzollern-monarchia Moldvába menekült, ahol II. Miklós orosz cár védelmét élvezte. Ám ez nem tarthatott sokáig, hiszen 1917-ben kitört a forradalom, és a cári családot letaszították a trónról, majd kivégezték. Közben a franciáknak is köszönhetően sikerült talpra állítani a román hadsereget, és 1917-ben Moldvában a németeket több csatában is legyőzni. 1918 végétől, a fegyverszünet megkötése után a román hadsereg akadálytalanul haladt nyugat felé, és teljes egészében elfoglalta Erdélyt. Ez egyrészt annak is köszönhető, hogy az antant hatalmak szövetségesnek tekintették a Hohenzollern családot, másrészt a Károlyi-kormány nem kívánt harci cselekményekbe bonyolódni a román hadsereggel, ezért fokozatosan hátráltak, egyre nagyobb területeket adtak fel. A Belgrádban megállapított demarkációs vonalat, amelyet először a Marosnál húztak meg, a román hadsereg semmibe vette. Így 1918. december 2-án Marosvásárhelyt is elfoglalták. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a gyulafehérvári nagygyűlés azért lehetett az egységes Románia kiindulópontja, mert már Erdélyben volt a román hadsereg. Azt is tudni kell, hogy a Károlyi-kormány ingyen bocsátotta a vonatokat azon románok rendelkezésére, akik a gyulafehérvári gyűlésre igyekeztek. Az biztos, hogy bármennyire is kimondták 1918. december elsején Erdély egyesülési szándékát Romániával, ha a nagyhatalmak nem bólintanak rá, ebből nem lett volna semmi. S az is igaz, hogy a román diplomácia ügyesen kihasználta ezt a helyzetet, mivel már 1916-tól kezdve a nyugati szövetségeseknél olyan propagandát fejtettek ki, amelynek köszönhetően a béketárgyalásokkor a magyar érdekképviselet szóhoz sem jutott. Ráadásul 1918. november 13-án Károly magyar király lemondott. Ennek következtében Magyarországon a Károlyi-kormány nem tudott érvényt szerezni döntéseinek, a katonák belefáradtak a háborúba, nem lehetett mozgósítani a hadsereget, s közben  kitört az őszirózsás forradalom. Ezért Románia gyakorlatilag akadálytalanul foglalta el az egész területet, s vonultak a katonák egész Budapestig. Egyetlen jelentősebb ellenállást az ún. székely hadosztály fejtett ki, amely hátrálva védekezett ugyan, de 1919-re az egész mai Románia területe a királyság uralma alá került. Ez azt jelentette, hogy az erdélyi magyaroknak, ha itt akartak élni és hivatalt vállalni, fel kellett esküdniük a román királyra. Ettől vonakodtak, mert senki nem oldotta fel hűségesküjüket, amelyet még Ferenc Józsefnek tettek. Az ideiglenes Kormányzótanács (Consiliul dirigent), amely másfél évig működött, hozott egy olyan törvényt, amely szerint csak az lehet román állampolgár, aki 1914 előtt már Erdélyben élt. Ezért nagyon sok hivatalnok, akik később kerültek ide, megtagadták a román állampolgárságot. Elindult egy hisztéria az erdélyi magyarok körében, többen repatriálni akartak. A MÁV és a CFR vonatokat bocsátott azok rendelkezésére, akik Magyarországra szándékoztak távozni. Így távozott néhány ezer fő. Az adminisztráció átvételének folyamata elhúzódott 1921-ig. A trianoni békeszerződés után Bernády György, Marosvásárhely egykori polgármestere, az erdélyi magyar politikusok közül elsőként ismerte fel ezt az új helyzetet. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem szabad kivándorolni Erdélyből. Fel kell esküdni a román királyra, aztán lesz, ami lesz, a későbbiekben számíthatunk Magyarország segítségére.
– Mindezek ellenére az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozatot azóta sem tartotta be a mindenkori román kormány.
– Ez sajnos már akkor meglátszott, amikor 1922-ben Gyulafehérváron azzal a céllal építették  az ortodox katedrálist, hogy magasabb legyen, mint a római katolikus székesegyház, és lehetőleg teljesen fedje el azt. Nem véletlenül koronázták itt meg I. Ferdinánd királyt feleségével, Máriával együtt. Az 1922 és 1947 közötti Román Királyságban az erdélyi magyarság szerepe a (hasznos) alattvalói státusra korlátozódott. Az igaz, hogy az 1924-es alkotmányban meg kellett adni bizonyos polgárjogokat, de a leglényegesebb az, hogy Románia nem volt felkészülve a nemzetiségi kérdés kezelésére, hiszen 1918 előtt nem voltak nemzetiségeik. A Dobrudzsában örökölt török és tatár nemzetiségűek létszáma jelentéktelen volt. Erdéllyel, Besszarábiával és Bukovinával együtt viszont jelentős számú magyar, német, bolgár, orosz, ruszin, ukrán, lengyel és zsidó lakost örököltek. Az utóbbiaknak is polgárjogot kellett adni, hiszen a királyi Romániában – azok kivételével, akik részt vettek az 1877-es függetlenségi háborúban – nem voltak jogaik.  Meg kellett lépni a zsidók emancipációját, ami Magyarországon már 1867-ben megtörtént. Azokat a kisebbségi törekvéseket, amelyeket 1924-től kezdődően a román parlamentben az Országos Magyar Párt képviselt, a román hatalom igyekezett hatástalanítani. Ez ellen Genfben panaszt emeltek. A Népszövetség kivizsgálta a panaszokat, és visszaküldte Romániának, hogy oldják meg, de e tekintetben nem történt semmi. Mi több, Ferdinánd király sikere abban állott többek között, hogy 1916-ban a harcoló román csapatoknak megígérte, amennyiben Románia győz, földosztás lesz. 1921-ben megtörtént az első földreform, amelynek elsősorban az erdélyi magyar földbirtokos osztály volt az áldozata (voltak románok is). Ezenkívül a városoktól (köztük Marosvásárhelytől) is jelentős földterületeket vettek el. 
Az 1920 és 1940 közötti időszakban Románia nem tudta maradéktalanul integrálni Erdélyt. Lenyelhetetlen volt. 
(Folytatjuk)

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató