Csütörtöki kimenő
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy világhírű film címe is, de talán megbocsát nekem odaföntről Gregory Peck és Audrey Hepburn ezért a kis plágiumért. Ugyanis az a fontos, hogy végre elszabadultunk, kitörtünk a világjárvány diktálta kényszerheverésből, és megkezdtük itáliai csavargásunkat. A július elképzelhetetlenül meleg volt, de ez egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy naponta 10-12 km-t tegyünk meg gyalog. A többit metróval (Róma), vonattal, taxival, városnéző busszal, gyermekvasúttal (egykor Mamaián ezt Kiki-carnak hívták, emlékszel?) vagy fogaskerekűvel (Orvieto).
A tévében láttam egy angol sorozatot (talán a címe Drónnal Olaszország fölött), ott fedeztem fel magamnak Umbriát, a Rómától északra fekvő hegyes-dombos, gyönyörű tartományt. Ez sem különbözik Itália más vidékeitől – itt is hibátlan volt a szabadtéri építészeti és civilizációs múzeum. Olyan városokban fordultunk meg, ámultunk-bámultunk, fényképeztünk, ittuk a hideg buborékos vizet (acqua frizzante) literszám a kiszáradás ellen, gyalogoltunk, hegyet-lépcsőt másztunk, dómot, városházát, palotát, utcát, és az ókorból csudával határos módon megmenekült vagy ásóval felszínre hozott romokat tanulmányoztunk, kis trattoriák, gelateriák és pizzériák teraszára huppantunk le, a hotelszobából hallgattuk az olaszok sohasem szűnő csevegését, életigenlését, szóval ott csavarogtunk, ahol éppen kedvünk tartotta. Nem kötött program, idegenvezető, muszájkíváncsiság, sznobéria.
Volt részünk az olasz lelkesedésből, hiszen a foci-Eb elődöntőjét és a nagy finálét ott néztük végig a tévében – tekintve, hogy nem olasz földön zajlott –, és egy akkora kisvárosban, mint Spoleto, a kitörő lelkesedés, tűzijáték, autók tömeges vonulása éjnek évadján, és a mindent betöltő tülkölésorkán, az emberek ujjongása, boldog kurjongatása, zászlók lobogtatása sejtetni engedte, mekkora lehetett az őrület a nagyobb városokban, Rómában például.
Mi csupán a döntő utáni napon, hétfőn érkeztünk a fővárosba. Míg Spoletóban reggel kilenckor nyoma sem volt az esti hejehujának, tömegbomlásnak, az utcák tisztán ragyogtak, a kávéházak nyitva voltak, a kávé forró és piciny volt, a croissant roppanós, omlós, friss, a dolgozók dolgukra siettek, addig Rómában a nagyobb terekre összeütött szurkolói sátrakat, szabadtéri tévéobszervatóriumokat akkor verték szét a (román, koszovár, albán, afrikai) munkások, az utcákon tobzódott a szemét, a kiürült műanyag palackok, cigarettacsikkek, papír, zacskók, nejlontasakok, zászlómaradványok, eldobott maszkok, szészaggatott azúrkék mezek.
De a Villa Borghese hatalmas kertje nyugalmas volt, a platánfák békésen őrt álltak a Tiberis (Tevere) két partján, a turisták szelfiztek, fotóztak, csapatokban lepték el időről időre a Piazza Navonát, a II. Vikor Emanuel-emlékművet és a Piazza Campidogliót (capitoliumi domb), csodálták a Michelangelo teremtette reneszánsz szimmetriát, díszlépcsőt és az ókor egyetlen megmaradt ép lovas szobrát (Marcus Aurelius) a tér közepén.
A Colosseumnál már az ezredik ajánlattevő közelített meg, jegyet kínált a belépéshez, vizet nyújtott, ötletekkel szolgált, hogyan juthatnánk be a valamikori nagycirkuszba. Nem győztük visszautasítani a meghívást, ui. már jártunk odabenn néhány évvel korábban – ez volt különben a 11. utunk Itáliába (14 év alatt) –, így végül azt találtam mondani: köszönöm, nem, jól ismerem, hiszen én építettem. Ez hatott. Különben a korábbi évekhez képest nem voltak római légiósoknak öltözött turistacsalogatók (fényképészeti objektumok), kisebb volt az idegenek száma, nagyon kevesen voltak a távol-keleti látogatók, főleg olasz szót hallottunk a legforgalmasabb idegenforgalmi helyeken, a Spanyol lépcsőre tényleg nem lehet leülni, mindenkit elhajtanak a rendőrök, vasárnap reggel a Piazza San Pietrót ellepték a rendőrök és csendőrök, a vasárnapi pápai miséhez megtettek minden biztonsági intézkedést. Elűzték a Bernini-féle oszlopsor árnyékából az ott alvó sátras hajléktalanokat. A tér bal oldalán egy új bronzszobrot fedeztünk fel. Egy angol szobrász 2019-ben felállított műve látható – A menekültek hajója –, melyen a történelem folyamán az olasz földön menedéket nyert etnikumok jellegzetes alakjai láthatók – arcukon, testtartásukból lerí a reménység, az ámulat, a lemondás. Döbbenetes élmény.
Az éttermekben furcsa ételekkel kínálták a mit sem sejtő idegent. Esetemben egy olasz zöldségleves (minestrone) helyett közönséges bablevest ajánlottak – elfogadva – tengeri kagylóval.
Egyébiránt Rómában a Vatikán közelében laktunk egy hatalmas bérház szállodává alakított hatodik, majd ötödik emeletén, a felvonó életveszélyesen öreg, karnyújtásnyira volt a Szent Péter pápai székesegyház, a tér, az Ottaviano metroállomás, arab utcai árusok vicikvacak kínálata. Egy napon kivonatoztunk (helyiérdekű) Ostiába, Róma egykori kikötővárosába, ahol a Pompejihez hasonló réges-régi várossal találkoztunk. Hatvankilenc hektáron terül el, egy nap alatt alaposan bejárni sem lehet. Az utak mentén ciprusfenyők, pineák, a kabócák eszeveszetten tücsköltek, a falak mögött régi életek nyomai, a kikötőváros forgalmát, egykori gazdagságát, változatosságát sejteni engedték. Itt láttuk a legrégebbi keresztény bazilika tetőtlenül maradt épületét, színházat, játékteret, elegáns boltokat és raktárakat. A tengerpart messzebb van, a zárt standok közönsége előkelő, bár ugyanúgy pörkölődnek-barnulnak, mint az egyszerű népek. A természet és a fiziológia nem ismeri az osztálykülönbséget.
A 19-es kopott piszkoszöld villamos végállomása a pápa lakosztályától félszáz méterre van a Risorgimento téren.
Na de Umbira? Mi van Umbriával? – kérdezheti az olvasó. Azt a jövő héten mesélem el.
