2021. július 28., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy világhírű film címe is, de talán megbocsát nekem odaföntről Gregory Peck és Audrey Hepburn ezért a kis plágiumért. Ugyanis az a fontos, hogy végre elszabadultunk, kitörtünk a világjárvány diktálta kényszerheverésből, és megkezdtük itáliai csavargásunkat. A július elképzelhetetlenül meleg volt, de ez egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy naponta 10-12 km-t tegyünk meg gyalog. A többit metróval (Róma), vonattal, taxival, városnéző busszal, gyermekvasúttal (egykor Mamaián ezt Kiki-carnak hívták, emlékszel?) vagy fogaskerekűvel (Orvieto).

A tévében láttam egy angol sorozatot (talán a címe Drónnal Olaszország fölött), ott fedeztem fel magamnak Umbriát, a Rómától északra fekvő hegyes-dombos, gyönyörű tartományt. Ez sem különbözik Itália más vidékeitől – itt is hibátlan volt a szabadtéri építészeti és civilizációs múzeum. Olyan városokban fordultunk meg, ámultunk-bámultunk, fényképeztünk, ittuk a hideg buborékos vizet (acqua frizzante) literszám a kiszáradás ellen, gyalogoltunk, hegyet-lépcsőt másztunk, dómot, városházát, palotát, utcát, és az ókorból csudával határos módon megmenekült vagy ásóval felszínre hozott romokat tanulmányoztunk, kis trattoriák, gelateriák és pizzériák teraszára huppantunk le, a hotelszobából hallgattuk az olaszok sohasem szűnő csevegését, életigenlését, szóval ott csavarogtunk, ahol éppen kedvünk tartotta. Nem kötött program, idegenvezető, muszájkíváncsiság, sznobéria.

Volt részünk az olasz lelkesedésből, hiszen a foci-Eb elődöntőjét és a nagy finálét ott néztük végig a tévében – tekintve, hogy nem olasz földön zajlott –, és egy akkora kisvárosban, mint Spoleto, a kitörő lelkesedés, tűzijáték, autók tömeges vonulása éjnek évadján, és a mindent betöltő tülkölésorkán, az emberek ujjongása, boldog kurjongatása, zászlók lobogtatása sejtetni engedte, mekkora lehetett az őrület a nagyobb városokban, Rómában például.

Mi csupán a döntő utáni napon, hétfőn érkeztünk a fővárosba. Míg Spoletóban reggel kilenckor nyoma sem volt az esti hejehujának, tömegbomlásnak, az utcák tisztán ragyogtak, a kávéházak nyitva voltak, a kávé forró és piciny volt, a croissant roppanós, omlós, friss, a dolgozók dolgukra siettek, addig Rómában a nagyobb terekre összeütött szurkolói sátrakat, szabadtéri tévéobszervatóriumokat akkor verték szét a (román, koszovár, albán, afrikai) munkások, az utcákon tobzódott a szemét, a kiürült műanyag palackok, cigarettacsikkek, papír, zacskók, nejlontasakok, zászlómaradványok, eldobott maszkok, szészaggatott azúrkék mezek. 

De a Villa Borghese hatalmas kertje nyugalmas volt, a platánfák békésen őrt álltak a Tiberis (Tevere) két partján, a turisták szelfiztek, fotóztak, csapatokban lepték el időről időre a Piazza Navonát, a II. Vikor Emanuel-emlékművet és a Piazza Campidogliót (capitoliumi domb), csodálták a Michelangelo teremtette reneszánsz szimmetriát, díszlépcsőt és az ókor egyetlen megmaradt ép lovas szobrát (Marcus Aurelius) a tér közepén.

A Colosseumnál már az ezredik ajánlattevő közelített meg, jegyet kínált a belépéshez, vizet nyújtott, ötletekkel szolgált, hogyan juthatnánk be a valamikori nagycirkuszba. Nem győztük visszautasítani a meghívást, ui. már jártunk odabenn néhány évvel korábban – ez volt különben a 11. utunk Itáliába (14 év alatt) –, így végül azt találtam mondani: köszönöm, nem, jól ismerem, hiszen én építettem. Ez hatott. Különben a korábbi évekhez képest nem voltak római légiósoknak öltözött turistacsalogatók (fényképészeti objektumok), kisebb volt az idegenek száma, nagyon kevesen voltak a távol-keleti látogatók, főleg olasz szót hallottunk a legforgalmasabb idegenforgalmi helyeken, a Spanyol lépcsőre tényleg nem lehet leülni, mindenkit elhajtanak a rendőrök, vasárnap reggel a Piazza San Pietrót ellepték a rendőrök és csendőrök, a vasárnapi pápai miséhez megtettek minden biztonsági intézkedést. Elűzték a Bernini-féle oszlopsor árnyékából az ott alvó sátras hajléktalanokat. A tér bal oldalán egy új bronzszobrot fedeztünk fel. Egy angol szobrász 2019-ben felállított műve látható – A menekültek hajója –, melyen a történelem folyamán az olasz földön menedéket nyert etnikumok jellegzetes alakjai láthatók – arcukon, testtartásukból lerí a reménység, az ámulat, a lemondás. Döbbenetes élmény.

Az éttermekben furcsa ételekkel kínálták a mit sem sejtő idegent. Esetemben egy olasz zöldségleves (minestrone) helyett közönséges bablevest ajánlottak – elfogadva – tengeri kagylóval.

Egyébiránt Rómában a Vatikán közelében laktunk egy hatalmas bérház szállodává alakított hatodik, majd ötödik emeletén, a felvonó életveszélyesen öreg, karnyújtásnyira volt a Szent Péter pápai székesegyház, a tér, az Ottaviano metroállomás, arab utcai árusok vicikvacak kínálata. Egy napon kivonatoztunk (helyiérdekű) Ostiába, Róma egykori kikötővárosába, ahol a Pompejihez hasonló réges-régi várossal találkoztunk. Hatvankilenc hektáron terül el, egy nap alatt alaposan bejárni sem lehet. Az utak mentén ciprusfenyők, pineák, a kabócák eszeveszetten tücsköltek, a falak mögött régi életek nyomai, a kikötőváros forgalmát, egykori gazdagságát, változatosságát sejteni engedték. Itt láttuk a legrégebbi keresztény bazilika tetőtlenül maradt épületét, színházat, játékteret, elegáns boltokat és raktárakat. A tengerpart messzebb van, a zárt standok közönsége előkelő, bár ugyanúgy pörkölődnek-barnulnak, mint az egyszerű népek. A természet és a fiziológia nem ismeri az osztálykülönbséget.

A 19-es kopott piszkoszöld villamos végállomása a pápa lakosztályától félszáz méterre van a Risorgimento téren.

Na de Umbira? Mi van Umbriával? – kérdezheti az olvasó. Azt a jövő héten mesélem el.