Robinson álma

Balázs megszállottja volt az apróhirdetéseknek. Órákon át böngészte az eladásra vagy cserére kínált tárgyakat, a munkalehetőségeket és az ingatlanpiac ajánlatait. Leginkább mégis a régi bútorok, hetvenes, nyolcvanas évekbeli kredencek, kanapék érdekelték, de komolyabban sohasem fontolgatta a vásárlást. Könnyedén 

utazgatott tekintetével a két-három sorba rejtett sorsok között, mint az új világ Robinsonja, akit vonzanak, de rabul nem ejtenek a parányi szövegszigetek. Egy alkalommal mégis belekerült egy hirdetés bűvkörébe.

– Régóta szerettem volna elköltözni a nővéreméktől, és a ház, amire az újságban ráakadtam, valósággal megszólított – kezdte történetét az ötvenes évei végén járó férfi. Aztán az előzményekről mesélt. – Volt egy garzonom, de hat évvel ezelőtt, amikor kiderült, hogy baj van a szívemmel, a nővérem meggyőzött, hogy adjam bérbe, és lakjam nála. Elvált asszonyként egyedül nevelte a lányát, tudtam, hogy a háromszobás laká-sában bőven jut hely nekem is. Kezdetben jó is volt ott, megvolt a saját életterem, jöhettem-mehettem, ahogy jólesett. De aztán kezdtem érezni, hogy terhére vagyok a testvéremnek. Pedig első perctől bepótoltam a fogyasztásba, ha javítanivaló volt a házban, szívesen segítettem. Azt nem állítom, hogy bennem nem volt hiba. Hanyag vagyok, elismerem, sokszor szanaszét hagyom a ruháim, és elfelejtek magam után elmosogatni. Sosem voltam nős, talán ezért nem zavar a rendetlenség... Vagy egyszerűen csak ilyen vagyok. Mindenesetre egy éve olyan gyakorivá váltak a veszekedéseink, hogy elhatároztam, visszamegyek a garzonomba. 

– Az akkor még ki volt adva?

– Igen. A bérlők, egy fiatal házaspár, mindig a bankkártyámra utalták a pénzt. Elég rendesen fizettek, így nem jártam a nyakukra. Amikor elhatároztam, hogy hazaköltözöm, felhívtam őket. A férfi vette fel a telefont, nagyon zavartnak tűnt a hangja, és amikor rákérdeztem, hogy mikor mehetek fel hozzájuk, kibúvót keresett. Így végül váratlanul érkeztem. Volt is részem akkora meglepetésben, hogy azt hittem, meghasad alattam a föld. Nem tudom, mióta nem fizettek egy banit sem a közköltségbe, de a látogatásomkor már 4000 lejes volt az elmaradás. Nem voltak otthon, és mivel kulcs nélkül mentem, a lépcsőn vártam meg, amíg hazaértek. Akkor már sejtettem, hogy elúszott a lakás. Egy hét haladékot adtam a bérlőknek, hogy az adósságot törlesszék, és elköltözzenek. A nő sírt, a férfi próbált a lelkemre beszélni. Végül két héten belül kihurcolkodtak a lakásból, de pénzt többet nem láttam tőlük. Az esedékes lakbért sem törlesztették, nemhogy a felhalmozott adósságot. Tudtam, hogy két lehetőségem van: vagy eladom a lakást, vagy megvárom, hogy elvegyék tőlem. Meghirdettem, hogy vevőt keresek, és rövid időn belül jelentkezett is egy fiatalember. Megnézte a lakást, tetszett is neki. Azt mondta, bankkölcsönt próbál felvenni, ha megkapja, megkötjük az üzletet. Úgy terveztem, hogy a pénzből veszek magamnak egy kicsi „lyukat” a városban. Aztán olvastam egy hirdetést, ami teljesen átírta a terveimet. A szülőfalumban árult valaki egy régi házat. Azonnal felhívtam az illetőt, találkoztunk. Akkor igazolódott be a sejtésem: a ház a gyermekkori játszótársam családjáé volt, azé a fiúé, akivel annak idején együtt is konfirmáltunk. Egyszerre törtek rám az emlékek. Magam előtt láttam, ahogy fehér ingben bevonulunk a templomba. Ugyanaz az izgatottság lett úrrá rajtam, amit akkor, az istentisztelet végén, az úrasztala előtt várakozva éreztem. Régóta tudtam, hogy egykori barátom már nem él, de amikor a lányával a ház megvételéről beszéltünk, mintha ő is jelen lett volna. Az elkövetkező hetekben olyan voltam, mint egy álomkóros. Álló nap csak azt lestem, mikor hív a vásárlóm a jó hírrel, hogy én is léphessek a ház megvétele ügyében. De nagyon elhúzódott a dolog, és mire a fiatalember megkapta a pénzt a banktól, és kifizette a garzon árát, a falusi ház is elkelt. Tudtam, hogy sürgősen keresnek rá vevőt, mert rossz állapotban volt az épület, egy éjszaka be is törtek oda, és elvittek mindent, ami mozdítható volt. Azt is beláttam, hogy az én egészségi állapotommal lehetetlen lett volna felújítani, lakhatóvá tenni. Mégis sokáig fájt, hogy nem lehetett az enyém.

– Végül vett magának lakást?

– Igen, egy városszéli garzont. Ott nem zavar senki, a magam ura vagyok. De a falumbeli házat most is gyakran látom álmomban. Olyankor mintha hazamennék.