Repül a sok virágmadár – Vári Attila halálára

• 2024-08-16 09:00:00

• Demény Péter

Tavaly januárban írtam egyik kedvenc novellámról, az Újesztendő, 1850-ről, és idén már meg is halt. Különös kapcsolás ez, de így reagál az ember: nahát, tegnap láttam az utcán. Van a halálban valami megmagyarázhatatlan, pontosabban egy olyan aspektus, amelyet az ember nem akar megmagyarázni magának.

Vári Attila jó író volt, s hogy mennyire, ezt az utókor feladata megállapítani. Azon a munkán kívül, amely a mindenkori irodalomtörténészekre vár, az olvasónak is el kell végeznie a feladatát, s én azt hiszem, a fű alatt, a papírlapok között már sokan rátaláltak az ő prózájára. Az Expressz-ajánlott vérpad, a Középkori villamosjegy és a Lassított lónézés – hogy itt csak három címet soroljak fel – egytől egyig az ő szertelen fantáziájáról, viszont nagyon is „szeres” tudásáról árulkodnak. Műveltség és íróság egyaránt árad ezekből a szépen „odatett” elbeszélésekből.

Ezekből és A virágmadarak hajnalban lehullnak című regényből egyaránt kiderül, hogy leginkább két dolog érdekelte: a múlt írói feldolgozása és az akkori Marosvásárhely bohém világa. A múltfeldolgozást nem úgy értem, hogy tanulságokat vágnak az emberhez, hanem hogy egy régi szereplőt a mába helyeznek, és figyelik, hogy hogyan viselkedne: Mikszáth büszke lett volna Vári Attilára. Marosvásárhely bohém világát pedig úgy értem, hogy valami szabad, üde, szárnyaló mesélés mozgatja ezeket a történeteket, amelyekben mindig egyéniségek találkoznak, és zizegtetik maguk körül a levegőt. „…mindenik mond valami mesét, ami nem éppen hazugság, de azért nem is nagyon hihető” – mondja Rút doktor a fiúknak; nem véletlen, hogy ez a szereplő és ez a mondat Vári Attila révén jutott el hozzánk.

Vannak emberek, akik oda érkeznek, ahonnan elindultak. Például Bálint Tibor soha más nem volt, mint a nyomorgó Kolozsvár remekírója. Vári Attila Sáromberkén született, és ízig-vérig marosvásárhelyivé vált. Ezt a várost viszont megemelte, a fantázia repülő szőnyegén repítette minden irányba.

Naivitás minden remény, mégis azt hiszem, az a szőnyeg soha nem fárad el.

*Forrás: a szerző honlapja

Vári Attila

(Csend)

A távolság már mérhetetlen.

Csak a közelség mérhető.

Itt nyugszik a névtelen gyermek,

méhed újuló temető.

Egyszer két lábra áll a csend,

nyüszítve mond hetet-havat,

hogy szabadságra ment a rend,

s békétlenségünk csak kamat.

De rólad senki sem beszél,

neved mint egy üvegszilánk

végigsebzi a nyelvemet,

horzsolja ezt a hallgatást.