Rendhagyó kortörténeti dokumentum

Szerkesztett kiadvány a fehéregyházi ünnepségekről

Rendhagyó, különleges kortörténeti kiadványt szerkesztett Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, aki „Dicső neve költő-fiadnak” – 125 éves séta a segesvári–fehéregyházi csatatéren címmel egy 780 oldalas kötetbe foglalta a fehéregyházi Petőfi-ünnepségek sajtóban megjelent 125 éves történetét. A kiadvány, amely anyagiak hiánya miatt limitált példányszámban jelent meg, nemcsak az eseményről megjelent cikkekből tallóz , hanem dr. Hermann Róbert történész – legújabb kutatásokat is ismertető – csatatörténetét is tartalmazza, ugyanakkor ismerteti azokat a jeles és kevésbé ismert személyiségeket, akik oroszlánrészt vállaltak az emlékhely kialakításában, a rendezvények szervezésében, továbbá kiemelt néhány közismert személyt, akik az évek során jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt. A kiadványról a szerkesztővel beszélgettünk. 

– Hogyan született meg a hatalmas dokumentáció elkészítésének ötlete?

– A fehéregyházi emlékhely szomszédságában születtem, ott is nőttem fel. Mindvégig kötődtem az emlékhelyhez, gyerekként, majd kisiskolásként követtem és részt vettem az eseményeken. 2008 májusától hivatalosan gondnoka vagyok a múzeumnak. Hallottam az elődeimtől, hogy a rendszerváltás előtt milyen körülményesen lehetett megszervezni a rendezvényeket, végül 1990-ben különösebb gond nélkül újraindulhatott minden. A legutóbbi 17 ünnepség főszervezője is voltam a Petőfi Egyesület részéről. Miután 2020-ban a világjárvány miatt csökkent a múzeum látogatottsága, viszont az óvintézkedések feloldását követően újra megnyithattuk, mind több hazai turista kereste fel a létesítményt. Köztük volt egy fiatal román pár, akik Désről jöttek. A férfi a turulmadárról érdeklődött behatóbban, elmondta, történész, Désen kutatta a város történetét, és megtudta, hogy ott is volt egy turulmadaras emlékoszlop. Végül, miután elmondtam, hogy engem is érdekel a helytörténet, ajánlott néhány digitális adatbázist, ahonnan tájékozódhatom. Nyáron a múzeum látogatottsága miatt nem volt időm foglalkozni a dokumentálódással, így amikor csökkent a forgalom, 2020 késő őszén elkezdtem információkat gyűjteni az emlékhelyet kialakító Haller grófokról, majd a Petőfi-ünnepségekről. Nagyon sok anyagot, információt találtam, és ekkor született meg az ötlet, hogy jó lenne a korabeli sajtó tükrében egy helyre gyűjteni azt, ahogyan tudósítottak a rendezvényről. Nem akartam átírni az információkat, hanem egyszerűen az adott cikket kimásoltam úgy, ahogy megjelent és megőrződött egy-egy megsárgult papírlapon, ezzel is hitelesítve az információt. Több forrásból is szereztem adatokat, és azon igyekeztem, hogy a 125 év minden eseményét egybegyűjtsem. Sajnos nem sikerült, hiszen nem találtam minden évről sajtóanyagot, különösen a trianoni döntés után és a kommunista korból, amikor csupán néhány sort lehetett írni erről, de volt év, amikor megtiltották a megemlékezést. Tulajdonképpen 1979-ben indultak újra az ünnepségek. Hat évig felvonulást, koszorúzást lehetett tartani, aztán a helyi művelődési otthonba szorult a rendezvény, és volt egy emlékezetes esemény is, amelyen líceumi tanulóként már részt vettem. 1988-ban nem engedélyezték a megemlékezést, de mi, fiatalok úgyis kimentünk a kertbe, ez egyfajta tiltakozásnak is számított. 

– Mit kell tudni a megemlékezésekről?

– Sokáig jeltelenül állt az 1849. július 31-i fehéregyházi vagy segesvári csata legnagyobb tömegsírja. A szabadságharc bukását követően, a megtorlás keserű éveiben nem állíthattak emléket nemzeti hőseinknek, egyedül az orosz cári sereg legrangosabb áldozatának, Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin vezérőrnagynak állítottak emlékművet 1850-ben, ott, ahol a halálos találat érte. Ezt 1852-ben avatta fel I. Ferenc József császár. 1867-ben, az osztrák–magyar kiegyezés után a kufsteini várfogságából időközben kiszabadult Haller Ferenc gróf – a későbbiekben múzeumot alapító Haller Lujza gróf édesapja – arra utasította Siller József nevű tiszttartóját, hogy kerítse be a hármas tömegsírt. Föléje hársfákat ültetett. 1869. január 30-án megalakult a Petőfi-síremlék Egylet. 1876-ban, a Segesvár központú Nagy-Küküllő vármegye létrehozása után a megye hivatalosságai átvették az emlékállítás ügyét. Az egylet Segesváron tartott 1887-es közgyűlésén határozatot fogadtak el gyűjtőívek kibocsátásáról, és országos akcióvá szélesítették az emlékműállítás ügyét. A csata után negyvennyolc évet kellett várni, hogy az emlékművet és a szobrot 1897. július 31-én felavassák. Ez a nap indította el a megemlékezések, a Petőfi-ünnepélyek sorát. Eddig a legnagyobb megemlékezés 1899-ben, a csata 50. évfordulóján volt. 

– Mennyi idő alatt készült el a kötet?

– 2020 novemberében fogtam hozzá a kutatáshoz. A munka nem volt folyamatos, hiszen nyáron a turistákat fogadtam, és így kevesebbet foglalkoztam az adatgyűjtéssel. Tulajdonképpen két év alatt állt össze a kötet, amely jegyzékekkel együtt, bekötött formában 780 oldal lett. Eleinte az volt a cél, hogy magamnak, illetve a múzeumnak készítsek egy-egy nyomtatott példányt, aztán voltak igénylők is, de az anyagiak hiánya miatt csak úgy tudom valakinek a rendelkezésére bocsátani a kézirat PDF-formátumban szerkesztett változatát, ha a maga számára vállalja a nyomtatási költségeket. Mivel nem vagyok szakértő, valószínű, hogy akad még javítanivaló a szerkesztésen. Biztos vagyok abban is, hogy maradtak ki dokumentumok, de remélem, hogy a gyűjtemény szerkesztésével másokat is arra ösztönzök, hogy ossza meg velem az erre vonatkozó dokumentumokat, hiszen így egybekötve kiváló forrás az érdeklődők számára. Az internetes dokumentálódás mellett a Facebookon is hirdettem ezt a lehetőséget, és intézményekkel is felvettem a kapcsolatot. Voltak, akik segítettek, mások nem. Főleg az 1980-as évekből voltak hiányosak az információk. És szerencsém volt, hogy a rendszerváltás utáni 32 év ünnepségeiről – egy kivételével, 1995-ben – tudósított a Népújság, így az összes megjelent cikk helyet kapott a gyűjteményben. 

– A kötetben nemcsak az események képes krónikája látható, hiszen az újságcikkek mellett fényképek, egyéb leírások, történeti rész is van. 

 – Kutatásom során nagyon sok érdekes, a témát kiegészítő információt találtam a Hallerekről, továbbá az is helyet kapott a kiadványban, ahogy a korabeli sajtó írt Petőfi Sándor eltűnéséről, az ezt övező legendákról, kutatásokról. Továbbá műkedvelő és elismert költők verseit is közöltem, amelyek az esemény kapcsán elhangzottak a rendezvényeken. Rövid életrajzi adatok vannak benne azokról a jelesebb személyiségekről, akik már nincsenek közöttünk – „az égi hűségesek” –, és valamilyen nyomot hagytak a Petőfi-ünnepségek történetében. Például 1922-ben Benedek Elek, Nyirő József, Makkai Sándor írók. 1949-ben kétnyelvű emléktáblát avattak, és az eseményen jelen volt Mihai Beniuc költő is. Kiemelt helyet kaptak a kötetben azok a fehéregyháziak, akik évtizedekig szervezték a rendezvényt. Elsősorban Máthé Attila fehéregyházi helytörténésznek ajánlom a kötetet, aki akkor hunyt el, amikor nekifogtam a szerkesztésnek, de szó van Gábos Dezsőről, Nagy Ferenc néhai segesvári unitárius lelkészről és sokan másokról. Külön ismertető szól Köllő Miklósról, a turulmadár- és a Petőfi-szobor készítőjéről, megemlítettem Ecsedi Kovács Gyula esetét, aki a kor egyik legnagyobb drámai színésze volt. Jókai Mór meghívást kapott az egyik eseményre. Mivel idős volt, és nem tudott eljönni, felkérte a színészt, hogy szavalja el az Apotheozis című versét. A színész versmondás közben a helyszínen rosszul lett, majd két nap múlva a kórházban elhunyt. Szó van még Balázs András tanítóról, a fehéregyházi fúvószenekar alapítójáról és vezetőjéről, aki az 1930-as években szervezte az ünnepségeket. Megemlítem Gelu Păteanu műfordítót, aki az egyik rendezvényen elhangzott beszéde miatt el kellett hagyja az országot, Magyarországra emigrált, ott hunyt el. A kötet elején dr. Hermann Róbert történész a legújabb kutatásokra alapozva részletesen leírja a fehéregyházi csatát. Ezt a fejezetet is, amely mintegy 15 oldal, igyekeztem gazdagon illusztrálni. 

– Kiknek ajánlott a dokumentumgyűjtemény?

– Amint említettem, nem kiadási szándékkal fogtam hozzá a gyűjtéshez, de végül így az összeállt munka hasznos lehet történészeknek, médiakutatóknak, irodalmároknak és más érdeklődőknek. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület figyelmébe is ajánlottam a dokumentumgyűjteményt, és nem titkolom azt a szándékot, hogy keresek egy könyvkiadót vagy intézményt, amely felkarolná a kiadását, szakszerűen átfésülné, megszerkesztené, lektorálná, és vállalná a nyomtatási költséget is, mivel tudomásom szerint egy ilyen alapos gyűjtemény a fehéregyházi nemzeti emlékhelyről még sehol nem jelent meg.