Lassan advent negyedik vasárnapjához közeledünk, és életünkbe ismét beköltözik az ünnep hangulata. Eszünkbe jutnak a régi karácsonyok, elkezdődtek már a készülődések, a rohangálások, a vásárlások sorozata, miközben azon ügyködünk, hogy a hozzáadódott stressz el ne rontsa az angyalvárás örömét, hogy ismét békességben, boldogságban várjuk a karácsonyt, az esztendő legszebb ünnepét. Feldíszítjük a lakásunkat, karácsonyi zenét hallgatunk, esténként pedig forró csokival kuckózunk be a csúnya idő és a ronda külvilág elől fizikai és lelki otthonainkba, jeleneinkbe, múltjainkba. A tavaly, miközben oda-vissza rohangáltunk megvásárolni az ünnepre valót, elkészíteni a sütiket és a családi vacsorát, eszünkbe sem jutott volna, hogy micsoda év következik. Az még egy teljesen „normális” adventi időszak volt, holott már felröppentek a kósza hírek egy Kínában megjelenő vírusról, de oda sem figyeltünk rájuk. Hiszen messze volt, időn és valóságon túl, esélye sincsen eljutni idáig, és amúgy is… annyi vírussal, világjárvánnyal riogattak minket az elmúlt évtizedekben, és mi lett belőle? Semmi… Volt madár- meg mindenféle influenza, páran megbetegedtek, gyors karantén, és kész. Lecsengett. Miért lenne ez most másként? Márciusban, felföldi nyaralásunkkor még a skótok is csak röhögtek az egészen az esti pubozáskor, pedig akkor már riasztóbbak voltak a hírek. Áh, a média ismét túloz, legyintettünk. De aztán jött az olaszországi helyzet, elárasztották a netet a karanténos videók, koncertek és teraszpartik, majd nekünk is kétszer kellett Budapestre utaznunk, ameddig engedélyezték, hogy leszállhasson a gépünk Palma de Mallorcán, ahonnan elhoztuk a Hargita nevű jachtot. És amikor hazaértünk a kéthétnyi vitorlázásból, szinte megdöbbentünk azon, hogy amíg mi a Földközi-tengeren üldöztük a szelet és a hullámokat, a világ teljesen bezárkózott. Szinte minden leállt. És ez azóta is tart. Reménykedtünk, hogy minden hamarosan megváltozik, de nem változott meg. És közben jöttek a hírek a halálesetekről, a kórházakban lévő, gyakran embertelen állapotokról, a kétségbeesésről, páciensi és orvosi tehetetlenségről, mi pedig beletörődtünk – lehet, hogy ez is legalább négy évig fog tartani, mint a legutóbbi, Európát végigpusztító járvány, a spanyolnátha. Most, amikor többé-kevésbé sikeres oltáskísérletekről, illetve kifejlesztett vakcinákról olvasunk mindenhol, kezd ismét feléledni a remény. No nem az újonnan elkészített oltások iránt, hiszen azokkal szemben sokakban él a bizalmatlanság, hanem abban, hogy ha piacra kerülnek, talán oldódnak a megszorítások is, hiszen a gazdaságot így is tönkreverte az a bizonyos élettelen szerves struktúra, ami reánk szabadult.
Az idei advent a remény jegyében telik. Olyan jellegű gondok szakadtak ránk, amelyeket egy évvel ezelőtt el sem tudtunk volna képzelni. Akkor az életnek olyan gondjaival törődtünk, amelyek eltörpülnek a mostani helyzetben, szinte már nem is számítanak – örvendenénk, ha csak azokkal kellene foglalkozunk. Így az idei advent a karácsonyvárás, de a remény időszakává is vált. A reményé, amely tartja bennünk a lelket, hogy hamarosan ez is véget ér, túléljük mindannyian, és jövő decemberben már ismét csak azzal kell törődnünk, hogy megfelelő otthont készítsünk, odakint és idebent, az eljövő angyal számára.
