A meteorológiai tavasz első napja, a római és Julián naptárok szerint az újév napja köszöntött ránk ma reggel. A megújulásnak, az örök körforgás ismét bekövetkező első fázisának, a születésnek, a virágba borulásnak az évszaka következik, hogy a közhelyekkel éljünk. A periódus, amelyet minden nyárimádó epekedve vár, hiszen pár röpke hét, és felmelegszik az idő, kibővül a lehetőségek tárháza, nem kell magunkra venni a fél gardróbot, lehet kirándulni az erdőkbe, kinyitnak a teraszok, és elő lehet kaparni a motorokat is féltve őrzött garázsmélyi álmukból. Jókedv és derű szállja meg a romantikus lelket, hiszen ki szereti a havasesős, zúzmarás takonyidőt, a sáros, ködös és sötét reggeleket, amelyek első, jeges fuvallatára összekoccan a fog? Bizakodva tekintünk a jövőbe – és abban reménykedünk, hogy az éppen előttünk toporgó tavasz végre tényleg boldogabb szakaszt nyit meg az életünkben, és nem csak egy évszak lesz a sok közül, amelyben az ember vagy természet okozta tragédiák a megújulás időszakára mit sem vetve sorakoznak egymás után.
Három évvel ezelőtt, február 27-én jelent meg a covid Romániában. Azelőtt még legyintettünk a híreken, ekkor már némiképpen aggódva figyeltük őket. 2020 márciusának – az akkor is várva várt tavasz első hónapjának – folyamán terjedt el szerte a világon: április kezdetére már szinte mindegyik országba eljutott. Mindannyian emlékszünk a lombardiai helyzetre, hogy ekkorra Olaszországban már a megbetegedések és az elhalálozások számértéke is meghaladta a kínai adatokat. Ezután már mi sem legyintettünk, és a tavaszvárás belső ünnepe a rejtett feszültség megélésének éveken keresztül tartó rutinjává változott. A világjárványnak vége ugyan, de ne feledjük: a vírus azóta sem tűnt el. És sajnos nem is fog.
Aztán, épp amint ezen istencsapása negyedik hulláma véget értének örvendeztünk, az orosz ukrajnai invázió február végi indításával a szomszédunkban kitört a háború. A pandémia idején sem tudtunk már örvendezni a tavasznak, a háború első heteiben pedig végképp nem. A rejtett feszültség rutinja nyílt félelemmé avanzsált, és minden, a környékbeli országokban élő, értelemmel bíró ember a saját egérutainak kijelölésével és az azokon való menekülés kidolgozásával foglalkozott. Nem véletlenül: a generációkon átívelő, nem túl távoli múltból eredő tudás és emlékezet okkal fújt riadót a reánk köszöntő geopolitikai helyzet okán. A hadigépezet beindult, a háború még tart, hol az egyik, hol a másik fél tűnik esélyesebbnek a győzelemre, és egyelőre úgy tűnik, a fegyveres konfliktus nem terjed az ukrán határoknál tovább. De ne feledjük: az eszkalálódás veszélye nem tűnt el. És sajnos nem is fog.
Idén pedig épp a tavaszt megelőző hetekben halt meg ötvenezer ember hajlékaiknak romjai alatt a Gaziantep környéki, extrém erősségű földrengések során és azokat követően, így az idei márciuselő sem volt tragédiáktól mentes, sőt: Törökország újkori történelmének legerősebb rengését szenvedte el.
A tavaszt azonban nem érdekli az emberek világa, a tavasz mindentől függetlenül mindig eljön, és el is fog jönni. Folyamatosan megújuló, belső derűt ajándékozó, rejtett reményeket tápláló szépségének időszaka ma, március elsején, a márciuskák hazai néphagyományának és a nukleáris fegyverek elleni harc nemzetközi napjának reggelén vette kezdetét.
