Pünkösd a bűntudat jóvátétele is?

Azért szükséges eljutni a bűnbánásig, mert utána a jóvátétel következik

Felhőszemcséjű tavacska mellett vagyunk. Lapos kövekkel kirakott ösvényen járunk. E földre hullott felhőcsepp mellett a tűzhely. Otthonra találás igénye és lelkülete kavarodik a tavaszi port felkavaró szélben. Fákkal benőtt dombok szépsége, évszázados műemlék templom méltósága nyugtatja, simogatja tekintetünket. A parókia új lakóját, dr. Sándor Szilárd székelykáli unitárius lelkészt, a Vis Vitalis Egyesület önkéntes pásztorálpszichológusát a pünkösdről, a bűntudatról és a jóvátételről kérdezzük.

– Pünkösd, bűntudat, jóvátétel. Egymás mellé dobott vagy egymáshoz jól illő szavak ezek? Felmerül a kérdés: jobb lenne mégis, ha „rá se rántanánk” elkövetett vétkeinkre, jobb lenne számba sem venni kárt okozó cselekedeteinket? Ugyanis, ha szembesülünk bűneinkkel, akkor bűntudatunk lesz. A bűntudat pedig mintha felesleges kacat lenne manapság. Jobb tehát, ha nem fecséreljük drága időnket ilyen felesleges dolgokkal? Jobb, ha nem foglalkozunk tévedéseinkkel, ha nem vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy a sok felesleges „rágódástól”, önmarcangolástól, frusztrációtól megkíméljük önmagunkat? Vagyis, ha el is követtük, tegyünk úgy, mintha semmi rosszat nem tettünk volna? Ha úgy teszünk, mintha „mi sem történt volna”, akkor ennek letagadása érvénytelenítené is azt, ami bűntudatot okozhatna? Tiszteletes úr, a bűn letagadása eltörli magát a bűnt? És mit kezdhet a bűntudattal, mit kezdhet a lelkiismerettel a mai ember?

– Érteni vélem a pünkösdnek a „jóvátétel felé elmozduló bűntudat” irányából való megközelítését. Hadd tisztázzam már a legelején: én is követtem el, és sajnos megvan minden esélyem arra – hiszen gyarló ember vagyok –, hogy még kövessek el bűnt. Voltak és vannak dolgok, amelyekért már csak volt, de van, amiért még van bűntudatom, bűnbánatot is éreztem, és érzek egypár dolog iránt, vannak életemnek olyan területei, ahol felismertem már a jóvátétel lehetőségét, és bízom abban, hogy Isten ad még életidőt a többi jóvátételekhez is. Érteni vélem a nemcsak személyesen nekem szánt kérdést, de ennek tágabb vonatkozásait is, amint megemlítette a „divatos” életgyakorlatot. 

Engedjék meg, hogy értelmezzem a sok irányból megszólító kérdésüket. Az első pünkösd alkalmával Péter apostol megtérésre szólít fel. A megtérésről – mint az első pünkösdi közösséghez való tartozás egyik feltételéről – sokan beszéltek és írtak több szempont alapján is. 

Arra viszont mintha kevésbé gondolnánk, hogy minden megtérés mögött ott van a bűntudat is. A bűntudatunk, ha úgy tetszik, lelki ébredésünk első álomittas pislogása. Ha pedig „látván nem látunk”, akkor miként térhetnénk meg arról az útról, amelyen elvesztődtünk, eltévedtünk? Az ébredező lelkiismeret pislogásakor ne feledjük, hogy annak a Péter apostolnak az ajkáról hangzott el a megtérésre való felszólítás, aki már bejárta ezt az utat. Aki Jézus háromszori megtagadása után felismerte elkövetett bűnének a súlyát, és ezért mélységesen szégyenkezett önmaga előtt, majd az ebből fakadó mardosó lelkiismeretének büntetésével szembesült. Az elkövetett és felismert bűn lelkiismeretből fakadó büntetésének – egyik megjelenési formája a bűntudat. Ekkor, jobb esetben, a hívő lélekben felfakad Ágnes asszony imádsága, amint ez Arany János közismert balladájában áll előttünk: „Óh! irgalom atyja, ne hagyj el.”  

Ha jól értettem, ön a fenti felhozott példákra vonatkoztatva arra a „divatos” életgyakorlatra is rákérdezett, amelyek ezeket a belső utakat „megspórolják”. 

Letagadva a péteri tagadásokat, az Ágnes asszony gyilkosságát, mintha meg sem történtek volna, vagyis akkor valóban magával a letagadással azt érjük el, mintha ezek valójában meg sem történtek volna? Ez lett volna az egyik kérdés, ha jól értettem. Vagyis arra is rákérdezett, hogy mit is kezdhet a lelkét a mai „divat” szerint formáló ember a saját bűntudatával?

– Igen. Mert manapság mintha a bűntudat vagy kiveszett volna a szóhasználatból, vagy akkora súllyal van jelen, ami ellehetetleníti az embert abban, hogy a jelenben éljen. Mintha e két véglet között vergődne a mai ember. Minderre azért kérdezünk rá pünkösd ünnepéhez közeledve, mert ilyenkor a bűntől megszabadulás lehetősége is időszerű. Gondolok itt a bűnből feloldozó katolikus pünkösdi búcsú gyakorlatára, gondolok a református bűnbánó istentiszteletekre. Ilyen értelemben kérdezünk rá most arra, hogy miként van jelen az unitárius vallásgyakorlatban az elkövetett bűnnel való szembesülés, miként van jelen a bűntudat, és miként lehet ettől megszabadulni? 

– A bűntudatba valóban könnyű „beleragadni”. Ezért látszólag könnyebb letagadni vagy tudomást sem venni az elkövetett bűnről, és ezzel azt gondolnánk, elkerüljük az önsanyargatás veszélyét. Ha tán mégsem sikerül elkerülni az ilyen típusú önsanyargatást, akkor az – az előbb említett divatra utalva – „a gyengeségünk miatt” történhet. Lelkiismeretünk mindezek mellett időnként váratlanul követelőzően vádol bennünket. Ehelyett „jól jöhet” a „divatos”, jól bevált módszer: az elkövetett bűn letagadása, tudomásul sem vétele. 

E „divatos módszer” útmutatói között találjuk a lelki álarc számos más, rúzsozó, púderező, illatosító eljárásait is: az önáltatást, az álmodozást, az ábrándozást, a félálomban való álomittas szenderegést és társait. 

Innen sajnos már le is rövidülhet az út a szenvedélybetegségek vagy az önpusztítás, a közvetlen hozzátartozóink életében való rombolás veszélyei felé, és ezt észre sem vesszük, hiszen nem akarunk „látni”. 

– Ha lelkiismeretünk nem ébredt fel, ez sok veszéllyel jár… 

– Ez a veszély irányulhat önmagunk vagy közvetlen családtagjaink, szüleink, házastársunk, gyermekeink, rokonaink, barátaink vagy éppen szűkebb vagy tágabb közösségünk tagjai felé. Jó, ha nyitva tartjuk tehát a szemünk! Amint viszont térbeli tájékozódásunkhoz szükségünk van arra, hogy „lássunk”, éppen úgy lelki életünk-ben is szükségünk van lelkiismereti szabadságunkat adó „látásunkra”. 

A bűnnek a természete – ha elkövettük, akár cselekedeti, akár mulasztási vagy más természetű elkövetett bűnről legyen is szó –, nem olyan, mintha nem követtük volna el, vagyis letagadva nem semmisül meg az elkövetett bűn. A bűn természetéhez ugyanis hozzátartozik az, hogy ha elkövetjük, akkor felborul ezzel az erkölcsi világ rendje, tehát az elkövetett bűn nem marad nyomtalanul, hiába is tagadjuk, esetleg nem akarunk erről tudomást venni. Ha van bátorságunk és hitünk szembenézni elkövetett bűneinkkel, és tudomást veszünk róluk, akkor eljutunk a bűntudatig. 

– Ha eljutunk a bűntudatig, a bűn felismeréséig, de itt megállunk, akkor valójában csak önmagunkat ostorozzuk…

– Igen, mert ezzel még nem tettünk semmit sem annak érdekében, hogy hozzájáruljunk annak az erkölcsi világ rendjének a helyreállításához, amelynek megbomlásához a mi vétkeinkkel is hozzájárultunk. Jó, ha felelősséget érzünk tehát önmagunk, közvetlen hozzátartozóink, szűkebb és tágabb közösségünk és a környezetünk iránt! Hiszen a vétek súlyát, amit elkövettünk, nekünk is hordoznunk kell. Ismételten hangsúlyozom a bűnnel való szembesülés fontossága mellett, hogy a puszta bűntudattal még nem vállalunk felelősséget az elkövetett embertelen cselekedeteinkért! E felelősségvállalás nélkül pedig valóban csak önmagunkat ostorozzuk, büntetjük. Ekkor mintha lefagynánk, „sóbálvánnyá lennénk”, elszigeteljük magunkat a közösségünktől. Mennyivel mást ígér a felvetett „divatos módszer”, amikor látszólag bűntudat nélkül, magasra tartott, felemelt fejjel, kiegyenesedett gerinccel jártunk, mintha elkövetett bűneink erények lennének, és „rá sem rántunk az egészre”, nem foglalkozunk vele! 

Ha azonban mégis eljutnánk a bűntudatig, az önmagunk, a mások és a környezetünk irányában érzett felelősség és szeretet miatt, akkor ezek után a minket hatalmukba kerítő „gyengeségeink” után akár úgy is gondolhatnánk, hogy ezzel „le is számoltunk” magunk előtt a bűnnel. 

– A bűntudat viszont még nem a bűnbánás... 

– A bűnbánás a jóvátételnek az előszobája. Amikor semmi mást nem teszünk, csak önmagunkat büntetjük, és az önszámonkérésből nem tudunk tovább haladni, akkor másokról teljesen elfeledkezünk. Mire való mindez? Azt gondolnánk, hogy jobb ennél a „divatos módszer”?

Igen ám, de ennek a „divatos módszernek” – mint lelki vakságnak – is megvan a maga veszélye. Mi lett volna, ha Péter kerülte volna még a gondolatot is, amikor eszébe jutott Jézus, és úgy áltatta volna önmagát, mintha soha nem is ismerte volna valamikori tanítómesterét, üdvözítőjét? Lett volna pünkösdi lelki közösség megtérés nélkül? Mindezek nélkül ma milyen lenne az egyház? Ezek nélkül nem beszélhetünk arról a jézusi közösségről, amely az egyház megalakulásának és fenntartásának feltétele, és továbbra is olyan alapja, mint a sokszor megvetett és elvetett szegletkő. Ez közösségi az életünkben. Egyéni életünkben pedig tegyük fel magunknak a kérdést: miként tudunk szemébe nézni annak az embertársunknak, akit megütünk bal arcán, és felénk tartja a jobb arcát is? 

– És hányszor van erőnk ezt megtenni, vajon ezzel nem tagadjuk meg a szeretetnek az önmagunk szeretetére vonatkozó parancsolatát? 

– Az ember arcul csapása bűn, hiszen Isten képmását hordozzuk mindannyian. Lehetséges a bűn tagadásával szeretni önmagunkat, felebarátainkat és magát az Istent? Lehet bűntudat nélkül tudomásul venni elkövetett bűneinket? A bűntudattal viszont leróhatjuk azt a tartozást bárkinek, ha nem keressük a jóvátétel útját? Szükség tehát eljutni a bűnbánásig, ami után a jóvátétel következik.

– De Péter apostol nem tagadta le önmaga előtt a tagadás bűnét… 

– A bűntudat után pedig rálépett a jóvátétel útjára: akit megtagadott, Jézust, éppen róla tett tanúbizonyságot. Mindezt pedig úgy tette, hogy teljes személyiségén áthatott ennek hitelessége, ami feltétele volt a Szentlélek kiáradó világossága befogadásának, majd e világosság, égető láng továbbadásának. Az unitárius vallásgyakorlatról csak az önmagam nevében tudok erről nyilatkozni. 

Bízom abban, hogy látja és ismeri mindenki azt, hogy az elkövetett bűn nem erény semmi esetben sem, bármilyen vallású is legyen az, aki elkövette. Mint ahogy a fehér nem fekete, a bűn nem erény és fordítva sem az. Hogy ki mit kezd az elkövetett saját bűnével, beismeri-e vagy tagadja akár önmaga előtt, az ember jelleméről, személyiségéről „árulkodik”, mi több, meghatározza az életét és szerettei életét is. Az unitárius pünkösdi lelkület és vallásgyakorlat megérdemelne egy erről szóló tanulmányt, amire jelen interjúban nincs hely kitérni. 

Tulajdonképpen a szószéki prédikációkban minden unitárius lelkész a pünkösdi evangéliumot hirdeti, és a gyülekezetben ezt hallgatják. Az unitárius vallásgyakorlatnak az iránytűje a keresztény élet és hitfelfogás tanítása, annak a jézusi parancsolatnak a megélése, ami alapján az ember szerethetővé válhat önmaga, a másik ember számára és Istennél. A lelkiismereti vizsgálat feltétele annak, hogy méltók legyünk az úrasztalához, ehhez pedig hozzátartozik a bűntudat és a bűntudat utáni jóvátétel útjának az őszinte és hiteles keresése is. 

Ha rákérdezett az unitárius vallásgyakorlatra, válaszként és e beszélgetés befejezéseként hadd idézzem Székelykál nagy szülötte Aranyosrákosi Székely Sándor (az 1700-as években élt unitárius püspök-költő, a Székelyek Erdélyben eposz szerzője) imádságos sorait a ma is használatban levő unitárius énekeskönyv 143-as éneke harmadik szakaszának végéről:

„Gyújts világot értelmünkben,

Szeretetet szíveinkben,

Balsorsunkban, óh, ne hagyj el,

Gyámolíts segedelmeddel,

Hozd el hitünk dicsőségét,

Híveid szép békességét.”

– Lelkész úr, köszönjük a beszélgetést!

– Pünkösd – az unitárius káté tanítása alapján –, a Lélek diadalának és az Egyház megalakulásának az ünnepe. Húsvéttól negyven napra áldozócsütörtök, és ettől tíz napra pünkösd következik. A „tanítványi öntudatra ébredés”, azaz a jézusi mennybemenetel után a pünkösdi ünnep felé vezető úton érkezünk a „kettős tüzes nyelvek” és az egy akarat ünnepéhez. Köszönöm e lelki zarándoklat idejében a beszélgetést.