Igen rövid idő is elég gyökeres fordulatokhoz, ha a politikai zavaros víz olyan hőfokon forr, mint amilyen kánikula szakadt a nyakunkba ezekben a napokban. Hétfőn a nagyfiúk és lányok még arról tanácskoztak, hogy bevonják-e a kormányzásba a szocdemek volt miniszterelnökének új pártjába átvándorolt régi harcostársakat, aztán, midőn kiderült, hogy az összeborulás még nem időszerű, a tékozló fiú órákon belül el is kezdte fennhangon szidni régi csapatát.
Az egyik közösségi médiaplatformon közzétett üzenetéből kiderül, nem csak itt lent, az adófizetők szintjén látszik, hogy a dolgok rossz irányba tartanak, ennek tudatában vannak egyes politikusok is. Az egykori kormányfő már egyenesen válságot emleget, párhuzamba állítva a mostani történéseket az évezred első tizedének végén lezajlott eseményekkel. Persze nagyvonalúan elhallgatja, hogy akkoriban ő maga is két vállal tolta a szakadék felé az ország szekerét a korabeli koalíciós kormányt árnyékból támogató szociáldemokraták ifitagozatának vezéreként.
És azt sem sokat taglalja, hogy ha akkora a baj – amit más jelekből is sejteni –, mi vonzotta oly nagyon a kormányrúd felé. Csak sejthetjük, hogy a segíteni akarás, mert megoldást is kínál a romló helyzetre, de csak olyat, ami semmit nem segítene érdemben a bajokon. Ez, a szerinte üdvözítő út a progresszív jövedelem és tulajdon utáni adózás bevezetése lenne. Vagyis, akinek van képe fejleszteni magát, hogy többet kereshessen, vagy van pofája vállalkozni, ami ebben az országban a sötétben tartott emberek millióinak átveréséből élő politikusok szemében felér egy merénylettel, arról arányaiban is magasabb adót kellene lehúzni. Mintha az azonos adókulcs mellett a nagyobb keresetűek nem fizetnének amúgy is nagyobb nettó összeget az állam számukra is ugyanolyan csapnivaló szolgáltatásaiért. Doktorunk számokkal nem nagyon fárasztja a követőit, így nem derül ki, hogy a gazdagok megkopasztása mennyivel segítené ki az államkasszát. Mert ez az üzengetés nem is arról szól, hogy lenne egy életképes intézkedéscsomag a tarsolyában, ez csupán a régi csapata klasszikus szavazótáborának a magához csalogatását célzó halandzsa. Pontosan beleillik az utóbbi három évtized kurzusába, ami arról szólt, hogy ebben az országban nem a tisztességes munkából egzisztenciát felépíteni szándékozóknak, hanem a fogalom legrosszabb értelmében élelmeseknek áll a zászló. Azért néz ki ez az ország így, amilyennek látjuk, és azért ülhetnek a közélet legfontosabb bársonyszékeiben olyan szakmai hátterű vezetők, akikre egy rendesen működő országban a veszett fejsze nyelének őrzését sem bíznák rá. Ennél csak az a rosszabb, hogy a leváltásukra sem látszik életképesnek tűnő alternatíva.
