Politika, gazdaság – politikai gazdaság

• 2011-08-16 14:38:49

• Kósa András

Nem véletlen, hogy a neves közgazdászok mind-mind megszólaltak az elmúlt napokban, és elméleti alapállásuknak megfelelően értékelték a folyamatokat, illetve fogalmaztak meg kitörési lehetőségeket.

Fotó: MTI

Az elmúlt héten olyan mozgásokat láttunk a tőke- és valutapiacokon, amelyre sok esetben egy elméleti közgazdásznak életében nem kerül sor. Éppen ezért a puszta lejtmenet (a bukaresti tőzsde három nap alatt mintegy ötödét veszítette el kapitalizá-ciójának, de a világ tőzsdéi összesen 4000 milliárd dollárral estek), majd az azt követő felpattanás megér egy röpke kis elméleti áttekintést. Nem véletlen, hogy a neves közgazdászok mind-mind megszólaltak az elmúlt napokban, és elméleti alapállásuknak megfelelően értékelték a folyamatokat, illetve fogalmaztak meg kitörési lehetőségeket.

2008-ban az amerikai másodrendű jelzáloghitelek dőltek be és sodorták magukkal a bankrendszert, melynek legjelentősebb áldozata a Lehman Brothers lett, olyan súlyos likviditási csökkenést eredményezett, ami a bankközi piacot totálisan megbénította. A bankok nem adtak hiteleket sem vállalatoknak, sem a személyeknek, így leállt a reálgazdaság motorja. Erre érkezett a kormányok részéről egy keynesianus reakció: mint egyetlen gazdaságélénkítő intézkedés pénzt pumpáltak a gazdaságba. Ez azonban eladósította az államokat, olyan jelentős költségvetési deficiteket eredményezve, amelyekre az Egyesült Államok azonnali kiadáscsökkentéssel válaszolt, ez pedig óriási munkanélküliséghez vezetett. Az EU felvállalta három kisebb tagországának (Görögország, Portugália és Írország) megsegítését, annak érdekében, hogy a „baj” nehogy átterjedjen a nagyokra (Olaszország és Spanyolország). Mindkét intézkedés megszorításokban jelentkezett, ami máris meglátszik a munkaerőpiacokon (Spanyolország után Franciaország is arra készül, hogy korlátozza a román munkavállalók befogadását), márpedig a munkaerőpiac befagyása – Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora szerint – az európai növekedés visszafogását eredményezi. S itt be is zárul a kör, hiszen fellendülés csakis gazdasági növekedésben lehet, márpedig a mostani pénzügyi megsegítéseknek köszönhetően az Európa motorját képező német gazdaság is immár kisebb növekedésre kapcsolt. Az USA kiadáscsökkentéséből adódó munkanélküliség ugyancsak stagnáláshoz, rosszabb esetben visszaeséshez vezet.

Paul Krugman arcátlan pimaszságnak nevezte az S&P részéről az Egyesült Államok hitelkockázati besorolásának leminősítését, majd életszerű képpel értékelte a New York Timesban megjelent cikkében: olyan ez, mint „amikor egy fiatalember megöli a szüleit, majd árvaságra hivatkozva kegyelmet kér”. A szintén Nobel-díjas közgazdász abból indul ki, hogy a válság kialakulásában éppen a hitelminősítők játszottak kulcsszerepet, hiszen egy hónappal a Lehman Brothers csődje előtt még A minősítést adott az óriásbanknak, majd megvonta a vállát. Ami pedig Európát illeti, Krugman szerint, ha Olaszországban továbbra saját valuta lenne, akkor a kormánynak több mozgástere lenne. Ennek egyik – a történelem során gyakran alkalmazott – megoldását az elinflálásban látja, vagyis a problémát szétteríti a teljes társdalomban és nem az állampapírokat vásárlókra terheli.

Soros György is a problémás országok eurózónából való kiválását tartja járható útnak. A magyar származású milliárdos – akiről az a hír terjed, hogy az S&P leminősítés hírét „időben” megkapta, így arra spekulálva újabb vagyonra tett szert – szerint a pénzügyi piacok nem viselik el a bizonytalanságot, ezért Európának határozott lépéseket kell eszközölnie, ami jelenleg csak Németországtól várható el. Ehhez kapcsolódva a 2008-as válságot előrejelző Nouriel Roubini szerint ma már elkerülhetetlen néhány európai államcsőd, illetve az eurózóna szétesésére is 50% esély van.

Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem közgazdásza szerint alapvetően bizalmi válság van, a piacok kezelni tudják a gazdasági növekedés csökkenéséből adódó problémákat, de a politikai vezetőkbe vetett bizalomhiány végzetes lehet. Erről beszél George Friedman is, aki újra felhívja a figyelmet, hogy a klasszikus közgazdaságtan – Adam Smith és David Ricardo – korában értelmezhetetlen volt a közgazdaságtan fogalma önmagában, mindig is politikai gazdaságtanról beszéltek. A probléma kulcsa pedig most is itt van, a politikai és gazdasági rendszer összefonódik. Márpedig ez könnyedén a politikai elit legitimitásának elvesztéséhez vezethet. Ennek kapcsán érdemes felhívni a figyelmet az elmúlt napok angliai utcai zavargásaira, az Egyesült Államok elnöke totálisan megbénult, Európa küzd a nemzetállamok lebontása, illetve megerősödése közötti malomban, de Kínában is léteznek a regionális fragmentációk, illetve konfliktusok, amelyek feszegetik a rendszert.