Eltűntek a színes műanyag piramisok, gúlák, amelyeket az ürítési szakférfiak és szaknők (de fiatalkorú besurranók és becsusszanók is) csonkítottak mindenféle mértani előtanulmányok nélkül.
Mikor már nagyon belejöttünk vóna, midőn már teljesen meg voltunk szelídítve, idomítva, rászoktatva – megszüntették. Szürke bádogkukákat hoztak, olyan EU-egyenládákat görgettek le tonnás teherautók széles platójáról. Elhelyezték őket (azokat) a térben, és időben vissza kellett vedlenünk a szoktatás, idomítás előtti állapotokhoz.
Eltűntek a színes műanyag piramisok, gúlák, amelyeket az ürítési szakférfiak és szaknők (de fiatalkorú besurranók és becsusszanók is) csonkítottak mindenféle mértani előtanulmányok nélkül. Azért a mértanhoz konyítottak, nem is kis mértékben. Úgy értem, a gyakorlatihoz, az átlagos és közönséges mindennapihoz, hiszen egyetlen pillantással – szakpillantással! – legyünk pontosak –, felmérték a gúlák űrtartalmát, a benne rejlő palacokat, amelyek pillesúlyuk ellenére tekintélyes méreteket ölthettek, ha a lakosság tömegesen szabadult meg tőlük (azoktól), mármint Pille Panni palackjaitól. Ez akár egy gyermekkönyv címe is lehetne feldolgozó kínaiak, távol-keletiek és közelnyugati Hidegvölgyerek számára.
Mint halljuk, ez a szelektív hulladékgyűjtés és -kezelés csupán egy kívülről jövő kezdeményezés, nyomásgyakorlás volt, Brüsszel egyik csele, amelynek hazánkban nem álltak ellen, nem tettek ki, fel, szerte Soros-ellenes plakátokat, nem féltek attól a különböző bukásra álló kormányok, hogy nevetség tárgyává válnak a brüsszeli káposzta honából nézvést. Szó nélkül belementek, legyártottak harminchatezer és még néhány tíz tucat sárga, kék és zöld kukát, egyezményes színekben. Óvakodtak, hogy egy bizonyos nemzeti színkombinációt alkalmazzanak, mert annak idején a kolozsvári köztéri padokat befestő mezőgazdászati főkönyvelő és polgármester már megtette, és köznevetség tárgyává lett, sőt bukása után a következő polgármester a kincses városból vissza is festette mindet nem zöldre. Mert a zöld is elég irredenta szín, mint tudjuk, mi idősebbek, akiknek gyermekei a diktatúra éveiben rajzoltak, föstögettek az óvodában vagy az általános iskola alsóbb osztályaiban, amidőn a zöld ceruza tiltott volt a magyar gyerekek kezében.
Egy ismerősöm például éveken át tőlünk hordta a műanyag palackok, tégelyek és más tárolási segédeszközök zárókupakját, csavaros dugóját, de már ezekre sem történik kitüntető figyelemvetülés, tehát bedobható az arctalan közösbe. Mi is összetapostuk a palackokat, bár figyelmeztettek a gyűjtők, hogy hagyjunk vagy tegyünk bele némi vizet, így többet húz az átvevő palack-dáknál. (Ez volt a hulladékgyűjtő nevének rövidítése egykor, de Constantin Daicoviciu fellépése után a hatvanas években megváltoztatták a betűszót, hogy ne emlékeztessen a szászvárosi havasokban élt ókoriakra, ennek dacára azonban a lakosság azon hányada, mely akkoriban pszeudoszocializált, továbbra is e szóhasználatnál maradozott el. Mondom azoknak, akik ezt már nem ért(en)ék meg.)
Mi van ma? Nincs szelektív hulladékgyűjtés. Győztek az antiszegregáció élharcosai. A gyűjtők kénytelenek széthányni a kukák, küblik, halmok, kazlak, ládák belbecsét, tengernyi szemét, hulladék, egyébként pénzügyileg nem hasznosítható törmelék, gyúanyag marad mögöttük, hiszen ők szekeret húznak, zsákokat cipelnek, nincs elegendő kezük még egy lapáthoz vagy seprűhöz is.
Újra bányászhatnak, vájkálhatnak a fertelmes, fertőző fertőben, csupán azért, mert nem lehet egyetlen elegáns billenő mozdulattal kiborítani a lakosság által a sárgába elhelyezett pillepalackokat. Holott Európa más országaiban ez még mindig dívik, olyannyira hozzáidomult az ottani fogyasztói társadalom egyedeinek sokasága, hogy már el sem tudná képzelni az életét válogatás nélkül.
Mi nem vagyunk válogatósak. Reánk nem lehet többé nyomást gyakorolni. Mindent együvé teszünk. Függetlenül Brüsszeltől és a gazdasági haszontól.
