Április 22-én ünnepel(het)tük a Föld napját. A bolygóét, amelyen élünk, amely a világunkat jelenti, amely ékszerként világlik az Univerzumban, és amelyet minden erőnkkel igyekszünk tönkretenni. Vannak, akik tudatosan, a nagy többség természetesen nem. De a megállíthatatlannak tűnő, egyre gyorsuló technológiai fejlődésnek sajnos ára van: bolygónk kezdi hallatni vészkiáltásait, amelyeknek, ha nem veszünk őket figyelembe, a valamikori – távoli vagy nem is olyan távoli – jövőben nagy ára lesz. Ő megmarad, mi pedig kipusztulunk. A technológiai fejlődés természetesen jó dolog, eredményei köztudomásúak a már nem létező távolságoktól, működő távközléstől a gyógyászatig és az ismert történelemben a legjobb és legkényelmesebb életminőségig. Mindennek hátterében azonban a bolygó nyújtotta erőforrások masszív kizsákmányolása áll, az alternatív erőforrások keresgélése, kutatása pedig – e kiaknázás viszonylatában – inkább csak papíron létezik, hiába költenek rá eurómilliárdokat. És mindezt tetézi a környezetvédelmi szabályozások teljes észszerűtlensége, kaotikussága, miközben úgy tűnik, a szándék nem is valódi, csak szemellenzőt akar tartani a világ elé.
Idéntől például a legújabb EU-s szabályozások szerint csak euró 5-ös normákat teljesítő motorkerékpárokat (!) állíthatnak forgalomba a gyártók. Rengeteg sikeres modell esik áldozatul ennek a stupid szabályozásnak. Köztük a világ egyik legikonikusabb típusa, a Harley-Davidson Sportster. 1957-től gyártották, idéntől Európában már nem lehet forgalmazni. Tíz évvel ezelőtt volt Sportsterem, imádtam: egyszerű, mint a faék, abszolút megbízható, hatalmas karakterrel. Igazi analóg műszer egy digitális korban. Idéntől már nem lehet kapni, a Harley úgy döntött, az elefántcsonttoronyban élő bürokraták kedvéért nem éri meg modernizálni a legendás modellt. Nos, ez az igazi, szemellenzőt állító néphülyítés: a környezetvédelem nevében rászállni egy szezonálisan használható járműveket gyártó iparágra, amelynek termékei 2-5 liter között fogyasztanak százon (robogóktól a 600-700-as kategóriáig, városban is), amelyek nem vesztegelnek a dugókban, parkoláskor másfél négyzetmétert foglalnak el, jelentősen megkönnyítik a zsúfolt városokban való közlekedést, károsanyag-kibocsátásuk pedig elhanyagolható.
Mindeközben pedig a világ szénerőművei iszonyatos szennyezést eredményeznek, a Föld tüdejének is nevezett amazonasi esőerdők területe az 1970-es évektől 1/5-ével, majdnem 530.000 négyzetkilométerrel (!) csökkent – természetesen nem csak úgy, saját magától –, egy Boeing 747-es óránként tíz tonna kerozint fogyaszt, egy darab átlagos tanker vagy konténerhajó naponta több mint 200 tonnányi üzemanyagot fogyaszt el (és csak a mi tengeri vitorlástúránkon láttunk belőlük naponta vagy húszat), ráadásul a legnagyobb teherhajók az iszonyú mocskos tengeri dízel, azaz bunkerolaj miatt 5000 tonnányi ként bocsátanak ki évente, ami 50 millió autó szennyezésének felel meg. A fent említett üzemanyag-mennyiségből egy modern turbódízel majdnem ötmillió kilométert tehet(ne) meg. Elektromos autó? Az ugyan nem ott szennyez, ahol épp használják, de az akkumulátorok előállítása, az ehhez szükséges bányászat és gyártás rengeteg tanulmány szerint majdnem annyi káros anyagot termel, mint egy átlagos autó, átlagos élettartama alatt.
Mi a megoldás? Megoldás természetesen nincs. Porbafingó intézkedésekkel ápoljuk a globális környezetvédelem látszatát, miközben a bolygó kezdi megmutatni nekünk, hogy rendkívül érzékeny rendszerében nem tűri a kényszerváltoztatásokat, elég, ha csak a kezdődő klímaváltozásra, az egyre extrémebb viharokra, a megbolondult időjárásra, az olvadó Antarktiszra gondolunk. A carpe diem mottója szerint élünk, önző, egoista farkak módjára zsákmányoljuk ki élettereinket, természeti kincseinket, mindig másokra mutogatunk, de tágra nyílt szemekkel guvasztunk majd, amikor a Földanya befújja közénk a rovarsprét egy szép, új jégkorszak formájában.
