Papírhajók
2017-08-29 14:27:44
- Nagy Székely Ildikó
A sovány, befont hajú lány mintha egy csendes, fehér sziget lett volna a napbarnította, vidám társaságban.
A sovány, befont hajú lány mintha egy csendes, fehér sziget lett volna a napbarnította, vidám társaságban. Fülhallgatóval a fején ült a fél vagont elfoglaló fiatalok között, és lehunyt szemmel adta át magát a zenének, ami csak neki szólt. Később maga mellé tette a készüléket, és próbált belekapaszkodni a feje fölött röpködő hangok, poénok valamelyikébe. Brassó felé kanyargott már a tengerről Marosvásárhelyre tartó vonat, amikor ő is beszállt a kártyázók közé. Nemsokára aztán felbomlott a játékoscsapat, és kisebb csoportokban folytatódott az iszogatás, sztorizgatás. A lány egy sima lapú füzetet vett elő a hátizsákjából, kitépett pár lapot, és tűrögetni kezdte. Apró hajók születtek az ujjai között, kezdetben 4-5 centisek, aztán milliméteresek. A többieket nem kötötte le a különleges művelet, egyesek az ülések közé, a földre ereszkedtek le, ott társasjátékoztak, mások aludni próbáltak. A lány egyedül maradt.
– Régóta foglalkozol ilyesmivel? – telepedtem le mellé, miután értésemre adta, hogy nem zavarom.
– Tulajdonképpen már egészen kiskoromtól. A szüleim külföldön dolgoztak, engem a nagymamám nevelt fel. Ő mutatta meg, hogyan kell papírt hajtogatni. Első perctől nagyon megnyugtatott ez a tevékenység. Még óvodásként csákókkal kezdtem, aztán a sótartók és repülők következtek. A suliban a karácsonyi vásárokra is rendszerint készítettem ilyen díszeket. De a kedvenceim a papírhajók. Az apró méretekre viszont csak pár éve tértem át. Most már az internetről tanulok, ötleteket, módszereket gyűjtögetek.
– Még iskolába jársz?
– Idén érettségiztem, szeptembertől kezdem az egyetemet Budapesten. Mindig is érdekeltek a társadalomtudományok, és azzal, hogy bejutottam a Corvinus szociológia szakára, régi álmom teljesült. Most mégsem várom annyira a tanévkezdést. Olyan irreálisnak tűnik, hogy egyik percben még otthon vagyok a családdal, pár nap múlva pedig vadidegen környezetben találom magam. Igaz, nem leszek teljesen egyedül. A nővérem is Pesten tanul, ugyanazon az egyetemen, most kezdi a harmadévet. Tavaly és tavalyelőtt is jártam nála, láttam, milyen a bentlakási élet. Tetszett, de már akkor úgy éreztem, nem egészen az én világom. A szüleim őt külföldre is magukkal vitték annak idején, talán azért is annyira belevaló, mindenre nyitott.
– Most is a nővéredékkel utaztál?
– Igen, ezek itt mind az ő barátai. Örülök, hogy befogadtak, de nem akarok tolakodni, inkább a háttérben maradok.
– A tengeren voltatok, ugye?
– Igen, Costineşti-en kempingeztünk. Nagyon jó volt, sokat kacagtunk, fürödtünk. Esténként, amikor a csapat bulizni ment, én inkább kisétáltam a tengerpartra, néztem a hullámokat, álmodoztam. A két hét alatt ezek voltak azok az órák, amikor igazán szabadnak éreztem magam. Párszor persze elmentem a többiekkel szórakozni, de tömegben mindig feszült vagyok, képtelen vagyok igazán felszabadulni. Talán majd Budapesten én is megszokom a társasági életet.
– Milyennek látod az életed az egyetem után?
– Azt, hogy mivel foglalkoznék a legszívesebben, még nem tudom, de az biztos, hogy Budapestről csakis haza vezethet az út. Nagy családról nem álmodozom, de egy vagy két gyereket mindenképpen szeretnék. Lehetőleg fiúkat. Miután hazakerültek a szüleim, nehezen szoktuk meg egymást a nővéremmel, sokat veszekedtünk, volt, hogy össze is verekedtünk. Úgy gondolom, hogy a fiúgyermekek között valamivel kevesebb a konfliktus, legalábbis eddig ezt tapasztaltam. Persze, lehet, hogy tévedek.
A társaság készülődni kezdett, hatalmas bőröndök, sátrak kerültek le a csomagtartóból. Beszélgetőtársam is szedelőzködött. Nemsokára nagyot szusszant a szerelvény, majd megállt.
– Most, ebben a pillanatban ért véget a nyaralás – jelentette be az egyik mókamester, egy bajszos, szemüveges fiú. A papírhajócskák a hátizsák első zsebébe kerültek. Csak a legkisebbik maradt az ülésen, de mire észrevettem, már továbbindult a vonat.
