Palocsay Zsigmond: Jónás zsémbelése

Babits Mihály emlékére

Megint piszkálsz, döfölsz, ugyan hova küldesz?

lelkem szemetének bűzével is űzetsz;

nem hiszek szavadnak, URAM, s az ÍRÁSNAK,

ócsárlója lettem minden papolásnak;

tenyered jó magot rám is bővel hintett,

türelmed tűrésre, léted jobbra intett;

malomba vitték már búzám, ami termett,

bennem érett az is, amit (j)eged elvert;

földem a kétkedés humusza és lösze,

futóhomokodba, ingoványba ölsz-e?

Látom, felém fordulsz – most magad áltatod (?)

simogatsz, altatsz egy nagybeteg állatot;

nyugdíjas postása vagyok már igédnek,

betapasztom szájam, de előbb ígérd meg,

nem röhögtetsz vétkezőkkel, s nem temetsz a halba

(Ninivéért sem fürösztél kakastejbe – vajba);

új Jónások jönnek (?) – sokkal tökösebbek (?)

öszvérbőrbe varrva lesznek hűbbek, szebbek!

Cserzett bőröm zsákja viszi zörgő csontom,

kapca-vitorláim utolszor kibontom.

*Talált vers a Látó 2021. februári számában