Rendszerint kibontom a címemre érkező postai küldeményt. Tudom, rossz beidegződés, de mit tehetnék, ha a teremtő természet kíváncsi lélekkel vert meg. Azért lettem kutat(gat)ó és nem kotorászó, szemétguberáló.
Rendszerint kibontom a címemre érkező postai küldeményt. Tudom, rossz beidegződés, de mit tehetnék, ha a teremtő természet kíváncsi lélekkel vert meg. Azért lettem kutat(gat)ó és nem kotorászó, szemétguberáló. De elég már a sorskesergőből, inkább elmesélem, hogy mi esett meg velem, amire korábban, az elektromos/villámposta feltalálása előtt esély sem lett volna. Akkor ugyanis az alkotói magány védelmébe gátat vetett a posta csigalassúsága, pontatlansága, a levélbélyeg értéke, az, hogy el kell battyogni egy trafikba, ahol Málcsi nénitől, akinek a férje hadirokkant és hadiárva, ezért kapták a trafikot a gondoskodó államtól, Málcsikától bélyeget és levelezőlapot kell vásárolni, meg kell nyaldosni (a bélyeget természetesen, Málcsi nénit hadd nyaldossa a hadak ura és rokkant férje), keresni kellett egy működő postaládát, bedobni. Vagy az utolsó években már bélyeget sem lehetett kapni – midőn még papírtalpú leveleket küldözgettem magam is –, csupán a postán, ami városnegyedenként is messze van; szóval csupa olyan tényező, amely az aktív üzenetváltást jelentős mértékben hátráltatta – ámbátor egyben annak is gátja volt, hogy tengernyi sületlenséget borítsunk írásban az árva világ árva hétmilliárdos fejére.
Tehát jött a magyar világhálón egy üzenet Piczege Pórecztől, gyermekkori barátomtól, amit kinyitottam, elolvastam és közben nézelődve a virtuális térben egy hírre bukkantam, amit lájkoltam, azaz egyetértettem vele, vagyis rövid gombnyomásos szavazattal meg is erősítettem. Ebben a hírben az állt, hogy Damu Roland vagy Kamu Holland – ganz egal, ahogy a portugál szokta füttyenteni – négy és fél évet kapott, mert szerelmét bántalmazta. A hír szereplője, mint a kis cikkből megtudhattam, színész, közember, de egyben gazember is, aki tettlegeli, megerőszakolja, megalázza szerelmét és aztán még le is tagadja cselekedetét. Bevallom, előtte soha nem hallottam Damu Falklandról. Érte, valami azt súgja, a nők nem fognak háborút indítani.
Csak ennyi kellett a dupla wéket tartalmazó postahivatalnak, mindenki más véleményét is átirányította hozzám: postaládám már kicsordul a sok új értesítéstől. Kiirtani sem tudom, amíg a hír magától el nem kopik. Volt azokban az ismeretlenektől betekintésre kapott véleményekben kígyó és béka, hideg és meleg, észak és dél, éj és nap, tél és nyár, kutya és macska, derű és ború, kukori és kotkoda, japán és kínai, hogy csak a legismertebb ellentétpárokat sorakoztassam föl. Ebből, drága olvasóm, képet alkothatsz, hogyan viszonyul a felnőtt és kevésbé felnőtt magyar ajkú digi-szocializált lakosság Kamu Saarlandhoz, illetve a női egyenjogúsághoz, az erőszak természetéhez, a férfi és női szerepekhez. Csupán egyetlen vélemény a sok közül, mely népi bölcsességet tartalmaz a távoli Somogy megyéből: Vasfazék és bőrfedő, edd meg, ami benne fő! Mély igazság. Ily ügyekbe nem jó beavatkozni, hiszen akkor megtudom, miként működik a közvélemény, hogyan vélekedik az istenadta nép az erőszakról és mi okon vagyunk még mindig Európa szívében oly vadregényes lelki táj.
