Ottlik Géza, az egykönyvű író

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (59.)

Egykönyvű írónak szoktuk nevezni Ottlik Gézát, mert olyan elemi erővel, olyan szemléletmegújító hatással van ránk regénye, az Iskola a határon, hogy „a többi nem számít”. Zárt rendszerekben élve, sokunk kamaszkorában a „kibírás” egyik jelentős kulcsa volt ez a bonyolultsága és cizelláltsága ellenére nagyon is valósághű, közvetlenül hatni tudó regény.

Ottlik Géza (Budapest, 1912. máj. 9. – 1990. okt. 9.) apai ágon régi felvidéki nemesi család leszármazottja; tábornokok és magas rangú állami tisztviselők voltak az ősei. Édesapját másfél éves korában veszítette el. Katonának szánták, ezért katonai alreált, majd főreált végzett (a kőszegi, majd a budai katonai iskolában). Matematika-fizika szakra iratkozott be. Első írásait a Napkelet közölte 1931-ben, 1939-től a Nyugat is publikált tőle. Kosztolányi, Márai és André Gide voltak írói példaképei. 1933-tól élete végéig a Budapesti Hírlap bridzsrovatának lett a szerkesztője. A háborúban légoltalmi szolgálatot végzett. 1948-ban örökölt földjeit az államnak ajánlotta fel (a termelőszövetkezetek javára); ajánlatát az állam nagyobbrészt elfogadta. Maradék földjeiért adót fizetett, majd kuláknak nyilvánították. A kitelepítéstől csak az Írószövetség mentette meg. Elsősorban műfordításból élt. 1948-ban leadta, de hamarosan a kiadótól visszakérte az akkor még Továbbélők címre keresztelt regényét, amelyet ma Iskola a határon címen ismerünk. A mű végleges változata 1959-ben jelent meg. 

A lélekölő és lélekemelő intézmény 

Az Iskola a határon-t sokan értékelték, elemezték és értelmezték. Hiszen a sokrétű, többhangú és szándékosan „bizonytalan” elbeszélésmód szinte túlnő a történet drámaiságán és a szereplők színes kavalkádján. A titok abban rejlik, hogy a túlfegyelmező, vasszigorú, kietlen és rideg kaszárnyaiskola egyszerre lélekölő és léleknevelő intézmény. A Trianon utáni években (1923-ban kezdődik a regény története) a kőszegi alreál gépiesen engedelmeskedő, mindent kibíró, feltétel nélkül szolgálni és együttműködni képes katonákat farag kiskamasz növendékeiből. Teszi ezt – vajon önkínzó jóvátételből, avagy nosztalgiázó végvárként, a határon? – a szétszabdalt, megfogyatkozott, a veszedelmekből veszedelmekbe, bűnökből bűnökbe eső, de mégiscsak élő hazában. Ottlik fiktív világot hoz létre, bár a két elbeszélő (Bébé, azaz Both Benedek és Medve Gábor) emlékezései valós helyszínekre és eseményekre vonatkoznak. A regény egyik legérdekesebb vetülete a két elbeszélő főhős emlékezete közötti eltérések dinamikája. Medve Gábor naplója tárgyszerű, lezárt emlékezés, hiszen szerzője már halott, amikor a visszaemlékezés, vagyis a regény keretideje elkezdődik (1957-ben a budai Lukács-fürdőben). A napló Bébét kiterjedt önvizsgálatra kötelezi. 

Máris orvosi témánknál vagyunk

 Az emlékezés és a megismerés kognitív és lelki tényezői minden embernél másak, hiába egy a valóság. A katonai alreálban, a regény szereplői számára kétféle nap létezik: egyik a Schulze ezredes által diktált véres verítékes, kegyetlenül kínzó nap, másik a Bodnár-féle enyhébben keserves nap. A kaszárnya merev, személytelen, gépies hatalmi berendezkedésű világa ugyanakkor eleve őrjítő kettősséget jelent a gyermeki védettségből és a civil polgári nyugalom világából kiszakított fiúk számára. Hogy lehet ezt ép ésszel, ép testtel és ép lélekkel kibírni? Mi az, amit a katonaiskola megtanít? Minderről szól Ottlik regénye, és közben az elmondás, a valósághű ábrázolás nehézségeivel is derekasan (modernül) „megküzd”.     

A két elbeszélő emlékezései nem a történtek időrendi sorrendjét követik, hiszen az észlelés és az emlékezés szubjektív, így annál érdekesebbé válnak az emlékek közötti egybeesések és eltérések. Láncszemszerűen épülnek egymásba a regényben a testi-lelki kiszolgáltatottság motívumai: a meztelenre vetkőztetett fiúk orvosi vizitje, a szinte kötelező és szüntelen testi és szóbeli durvaság, a verés és verekedés, a hiszékenység, csalás és csalódás jelenetei, az evés és éhezés, az álmatlanság, kialvatlanság, émelygés, undor és lázadás történései, a szenvedés és a testi-lelki szennyesség érzete. 

Visszatérő motívumként vonul végig a regényen egy folyosón függő festménymásolat és annak hatása. A képet Bébé gondolkodva meg-megbámulja. A festmény címe Tulp tanár leckéje (Bébé így jegyzi meg), pontosabban Dr. Tulp anatómiája. A mű elkészítésének ideje 1632, festője Rembrandt, aki ezennel egy nyilvános boncolást örökített meg. Az anatómus, Nicolaes Tulp valóban élt Amszterdamban, ahol akkoriban évente egyetlen nyilvános boncolást engedélyeztek a hatóságok. A boncolás „céltárgya” valamely kivégzett bűnöző hullája lehetett; ezt előbb a preparátor tárta fel, majd következett az orvos munkája és előadása a kíváncsi közönségnek. Érdekes, hogy a festményen egyetlen orvosi műszert láthatunk: egy érfogót; ez arra utal, hogy a preparátor már megtette a maga dolgát. Különös, hogy Rembrandt preparátora nem a belső szervekkel kezdte a boncolást, pedig úgy szokták, mert a belső szervek hamarabb indulnak oszlásnak. Rembrandt festményén a hulla bal karját tárták fel. Dr. Tulp e bal kar könyöktáji izomrostjairól, inairól és a környező csontokról tart bemutató előadást.  E rendkívül „látványos” festmény joggal vonja magára a katonaiskola kiskamaszainak figyelmét, akik szerencsére élnek, de bántja őket a kaszárnyai szigor és kiszolgáltatottság. Testi-lelki és alkati adottságaik szerint különböző intenzitással, de mind megszenvedik a rideg környezetet, és mind elvágyódnak. Egy-egy érzékenyebb gyermek csak hónapok, sőt évek alatt tudja elfogadni, elsajátítani, szenvedés nélkül tűrni a teljes alávetettség állapotát: amikorra nemcsak gépiesen megszokja a parancsnak való szüntelen alávetettséget, hanem meg is tanul a lelkével függetlenedni bármilyen adott helyzettől. Annyira átidegződik a szenvtelenségre e katonaiskolások lelkülete, hogy egyesek később, szabad civil életükben sem képesek megtapasztalni a valódi szabadságot, mások nem találnak vissza a családi kötelékek bensőséges hálójába: a túlságosan megszokott idomítás-szabályozás megszűntével érzelmileg, szellemileg, de akár testileg-lelkileg is szétesnek. A katonaiskolában hinniük, sőt, akarniuk kell, hogy az abszurditásig igazságtalan, zárt, sivár és szemérmetlen katonarendet kibírják. A megfeszített küzdelem, a rájuk erőltetett rideg világ („szavak és tettek látszatvilága”) elviseléséért a fiúkat más-más módon emészti. A testi-lelki „fenyítékek” közül, a minden reggeli étkezés előtt járó kellemetlen fertőtlenítő lila ital, a hipermangán a legenyhébb…  

A kórház mint kíméletes jóvátétel és szabadság

Medve Gábor még otthoni civil életében, egyszer komolyan megbetegedett, mert bűntudat gyötörte egy meggondolatlan tettéért. Otrombán és igazságtalanul viselkedett Degenfeld nevű osztálytársával: két nagy hógolyót gyúrt bele a szegény szabó gyermekének iskolástáskájába, akinek így aztán minden tanszere, tankönyve és füzete elázott. Társa szerény anyagi körülményeinek ismeretében, méltánytalan gonosztett volt, amit a polgári jóléthez szokott Medve Gábor elkövetett. Nos, a katonaiskolában az erkölcsi dolgokra már fogékony Medve Gábort percenként durvaság veszi körül, a részvétlenség és szeretetlenség pedig eleinte annyira zavarba hozza, hogy társai és feljebbvalói egyaránt ostobának és rosszindulatúnak könyvelik el!

Az első orvosi vizit meztelenre vetkőzésének sokkját kivéve, az orvosok személye és a kórház a katonaiskolán belül maga a kíméletes jóvátétel, a szabadság, ha csak ideig-óráig érdemlik is ki a beteg státust a növendékek. Az erősebb lelkületű fiúknak már a magánzárka is felszabadító élmény, mert ott legalább „jó meleg” van, és egyedül lehetnek, hogy önmagukban rendet rakjanak (265.). Így jár Medve Gábor is szinte kitörő örömmel a fogdába: eleinte ott bátrabban és felszabadítóbban sírhat, mint éjjel a vaságyban a takaró alatt, aztán megtanulja kívülről nézni a körülményeket, feljebbvalóit, társait, az eseményeket és … önmagát. Megérti, hogy mégiscsak közösséggé formálja őket a sok igazságtalan szenvedés, és hogy „az igazság nehézágyúit” nem lehet egyszerre ráereszteni „olyan törékeny szerkezetekre, mint az emberi társadalom” (246.). Megtanulja értékelni azt a csekély jót, amivel védekezhet a katonaiskolai élet szürkeségében „a semmi” ellen (321.). 

Az emberi sors önellentmondásai részeként a láz, egy-egy súlyosabb betegség kivételes kegynek és üdülésnek számít Kőszegen. Hiszen az alreál kórházában csak az élet és az egészség érdekében végzendő cselekedetek kötelezőek, és minden más, a gonoszkodás, a durva vagy leplezett fölényszerzés kísérlete értelmét veszti. A rendelő, a kórházi konyha, a könyvesszekrénnyel felszerelt folyosó, az ápoló szobája és a betegszobák mind jól fűtöttek, frissen súroltak, levegősek és tiszták. Akik e terekben tartózkodnak, azok eleve tudják vagy gyorsan „visszatanulják” az udvarias, tiszteletteljes, barátságos, sőt részvétteljes viselkedést és beszédet! A betegek ragyognak a boldogságtól, hogy itt végre ők maguk is számítanak, hogy végre csak lenniük kell, és ha betegségük nem tiltja, még „befőttet, párolt almát, teát, kétszersültet” is kaphatnak a „külön kis” konyháról. Medve Gábor először azért kerül kórházba, mert arcán, az egyik  szeme tövében óriás gennyes kelés alakult ki, és amikor már borzong és alig vonszolja magát a gyakorlótéren, a napos felismeri a heveny bajt, belekarol, és átkíséri a kórházba: „hagyta a halál gondolatát, és hagyta, hogy karon fogják az éjszakában. […] A lázas ködön keresztül is érezte a végtelen megkönnyebbülést˙[…]. Elengedte magát, lazán, feladott minden ellenállást. Ismeretlen, lágy nyugalom volt ez. Nem is figyelt semmire boldog új állapotában, mégis, valamilyen személytelen, lekicsinyített, de éles figyelem működött benne, szinte szívességből, helyette” (Iskola a határon, Magvető, 2015, 326-327.). 

Az ezredesorvos felvágja Medve arcát. Medve fejét lefogják, arcára étert fecskendeznek, fagyasztják a kelést, „az ezredes sokáig babrál, begyömöszöl vagy két méter gézt az arcába”. Fejét úgy bebugyolálják keresztbe-kasul, hogy csak a szája meg a fél szeme marad szabadon. Az orvos a vastag kötéstől meg sem tudja simogatni páciense fejét, ezért „megveregette hát a vállát”, és annyit mondott, hogy „jól van”, amiből a fiú megértette, hogy „az öreg hálás neki, hogy segíthetett rajta”. Még elszédül, ezért ölben viszik vissza kórházi szobájába, mint egy gyermeket. A korábbi izzó lüktetés helyett „egy új, ellenszenves fajta kis fájás támadt benne”, „konok, harapó érzés”. Mivel már csak hőemelkedése van, betegtársa hamar kitanítja, hogyan tartsa a hőmérőt „37,4-en dörzsöléssel vagy pöcköléssel”, csak hogy legyen még pár napja gyógyulni, pihenni. Könyveket kap. A három kórházi nap csodálatosan gazdag, izgalmas és színes, felér egy üdüléssel. Az orvos meg-meglátogatja új páciensét, megdicséri, hogy sebe szépen gyógyul (329-333.).

Később, amikor a kegyetlenkedő Schulze ezredes helyett a lágyszívű Balabánt rendelik a fiúk mellé, kevésbé drámai életük lesz. Színdarabot adhatnak elő; ennek megírását a két jóbarát, Bébé és Medve Gábor vállalja. A nyugodt munka érdekében sikerül betegséget színlelve kórházba jutniuk. A megértő orvos „náthával, kis lázzal” befekteti őket: Medvét nyolc napig, Bébét tíz napig hagyja pihenni (402-406.).

A könyörtelen iskola jobb hellyé válik 

A katonaiskola megfosztja diákjait minden illúziótól, de a lelkileg egészséges fiúkban kineveli egymás feltétlen elfogadását, szeretetét, sőt, a heves, testközeli boldogság” mellett „a távlatosságra” vágyás képességét is (437.). Ugyanakkor, a kemény neveldében a fiúk megszokják, hogy „szemérmesen tartózkodjanak az igazság igényével kijelentéseket tenni” (472.). Amint a kegyetlenkedés megszűnik az iskola vezetői részéről, a durván gonoszkodó növendékek helyzete elbizonytalanul. Kicsapják őket – ehhez azonban előbb a legmegalázottabb, a senkinek sem ártó Tóth Tibor egyéni bátorságára van szükség. A „tisztább légkörben” az érzékenysége és lelki-szellemi gazdagsága miatt kezdetben kiközösített Medve Gábor nyer újféle tekintélyt. A növendékeit sokféle határhelyzetbe vető, megannyi krízissel próbára tevő „könyörtelen” iskola egy időre „jobb hellyé” válik.  

A regény egy másik vetületében „egyedül a könyörülő Isten” tudja, miért kell Medve Gábornak fiatalon meghalnia. Bébé megörökli barátja naplóját; így öröklődik át a rögzített tudás arról, hogy az összetartozás érzése, mely láthatatlan, egy mindent látó „nagyobbik részünkkel kötöz össze”; olyan valami, ami „kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni” (493.). Az elhunyt barát hagyja hátra azt a gondolatot is, miszerint „a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig”. 

Az 1959-ben „zöld utat” nyert regény cselekményét nem véletlenül keretezi az 1956-os forradalom eltiprásának korszaka. E kerettörténet síkján a túlélő elbeszélő, Bébé egyszerre regényhős és a megmaradás közösségi jelképe, aki „kimondhatatlan, elvehetetlen nyugalommal” képes a veszteségekkel is megbékélni, és egészként tekinteni „a talaj alaprétegződésére, amin élt”: „túléltünk valami jóvátehetetlent, mégis minden csodálatosan jól van” (496.). 

Bár annak tartják, Ottlik Géza nem egykönyvű író, de az Iskola a határon önmagában is elegendő lelki-szellemi gyógyszer megmaradni akaró nemzeti közösségünk számára.