Örök emlék 7500 halálba küldött zsidónak

Emlékmű a volt téglagyári gettó udvarán

Hogyan történhetett meg?

 – Mi történt 75 évvel ezelőtt a marosvásárhelyi gettóban? – tette fel a kérdést Dub László, a Marosvásárhelyi Zsidó Hitközség elnöke. – Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követően elrendelték a gettó felállítását, ahová több mint 7500 zsidót gyűjtöttek össze, megfosztva őket mindenüktől, megalázva őket emberi mivoltukban. A gettóból május 27. és június 8. között vagonírozták be és indították őket Auschwitz felé. Hogy hogyan történhetett ez meg, nem értjük. Óriási történelmi ellentmondás zajlott. Itt azon munkálkodtak, hogy a zsidókat, nőket, gyermekeket a lágerbe, a borzalomba küldjék, miközben három nap múlva megtörtént a normandiai partraszállás. Próbáljuk megérteni, mi zajlott a végrehajtók elméjében, és átélni azt, ami volt az Auschwitz felé tartó zsidó embereknek a lelkében! – mondta Dub László, a Marosvásárhelyi Zsidó Hitközség elnöke. 

A szónok köszönetét fejezte ki Mircea Simionescunak, a Dimitrie Cantemir Egyetem rektorának, hogy lehetővé tette az emlékmű felállítását az egyetem udvarán, ugyanakkor köszönetet mondott Bocskay Vince szobrászművésznek, az emlékmű megalkotójának, hogy díjmentesen vállalta a munkát. Továbbá megköszönte Király Istvánnak a segítségét, s nem utolsósorban a Vogel Vili által Izraelben létrehozott baráti körnek azt, hogy hozzájárult a marosvásárhelyi kötődésű elszármazottak megszólításához, akik anyagilag támogatták az emlékműállítási projektet. 

Örökségünk a fájdalom és a remény 

Zvi Aizikovitz professzor a holokauszt hatmillió áldozatára emlékezett. 

– Családjaink egy kegyetlen rendszer áldozatai lettek, amelyben szemet hunytak a gonoszság fölött. Mi nem hunyhatunk szemet fölötte, amíg itt vagyunk. Ez emlékműért köszönet a generációnk nevében, amely a fájdalmat a jobb jövő reményével együtt örökölte – fogalmazott a professzor. 

Mircea Simionescu rektor együttérzését fejezte ki az áldozatok hozzátartozóinak, s kijelentette, hogy az oktatási intézmény udvarán felállított emlékműnek fontos szerepe van, hogy az itt tanuló ifjúságot emlékeztesse, hogy soha ne feledkezzen meg arról, mi történt itt 75 évvel ezelőtt. 

Mi vagyunk, akik túléltük a poklot

Márk (Mordechai) Elemér, a holokauszt túlélője héber nyelven mondott megemlékező beszédet, ennek magyar változatát rendelkezésünkre bocsátotta. A túlélők közül jelen volt Ábrahám György és felesége, akiket gyermekeik és unokáik kísértek el az Egyesült Államokból. Továbbá Menachem és Eti Kovács, akik Izraelből érkeztek. Idős korukra való tekintettel Mittelman Ilonka, Weisz Ági, Ferenczi Malka nem vehettek részt az eseményen. 

Márk Elemér fiával, unokájával és négy dédunokájával érkezett a találkozóra, négy generációt képviselve. 

 – Mindenki között én vagyok a legfiatalabb. Nem sokan érték meg, hogy az emlékműavatásnak tanúi legyenek. Én megértem, 93. életévemben vagyok. A családunkból nagyanyám, a nagybátyám, a nagynéném, anyám, apám, a testvérem és én internálva voltunk a gettóba. Ahányan voltunk, mind. Visszajöttünk hárman. Az anyám 39 éves volt, s egyenesen a gázkamrába küldték. Szomorú történet… Mi 1961-ben mentünk el Izraelbe a feleségemmel és hatéves fiammal, Vilivel, aki most is tud magyarul. Izraelben nem vártunk sokat, s annál többet kaptunk. Viszont senki sem adott semmit tálcán. Építészek vagyunk, a fiam mérnök, ott végzett, az ő fia is mérnök. Van egy építőcégük, ők vezetik. A holokausztról mindenütt mesélek, iskolákba, gyárakba, a baráti közösségekbe hívnak. Most itt van a fiam, az unokám, az unokám férje és négy dédunokám. Az volt a kérésem, hogy ha megérem ezt az eseményt, jöjjenek el velem. El is jöttek, mert tudják, hogy fontos nekem – meséli Márk Elemér, aki Emlékezzünk és emlékeztessünk címmel kiadta a marosvásárhelyi zsidó polgári iskola, pontosabban saját osztályának történetét, belefoglalva a tanárokat és az osztálytársakat. Ebben írja: „Sokszor gondolok arra, hogyha minden osztálytársam életben maradt volna – és ennek következtében utódaik –, mennyivel több értékes ember állhatna ma a társadalom rendelkezésére”. 

A kötettel Márk Vili-Zeev ajándékozott meg, aki édesapját kísérte el Marosvásárhelyre. – Édesapám nagyon sokat mesél Vásárhelyről, itt tanult. Amikor megjelent a könyve, meghívta az életben lévő osztálytársait. Átérzem édesapám fájdalmát, még most is nagyon felkavarják a történtek, könnyezik is, hiszen csupa szív ember. Örvendek, hogy az eseményen itt lehet négy unokám is – mondta Márk Vili, aki gyermekkori pajtását, Barabás Erzsébetet is meghívta Nyíregyházáról. 

– Nem vagyok zsidó származású, de Dicsőszentmártonban együtt nevelkedtünk, és egy életre szóló barátság fűz a Márk családhoz. Ezért vagyok itt – mondta.

A bánatból is örömöt kell kovácsolni

Az Izraelben létrejött baráti társaság mozgósítására hetvenketten érkeztek Marosvásárhelyre a világ minden tájáról. A találkozónak a szomorú eseményekre való emlékezésen túl több megható momentuma volt. A „hazaérkezők”, többnyire idős emberek, a viszontlátás örömével üdvözölték egymást, sorsuk alakulásáról, az emlékekről, családjukról, az unokákról, dédunokákról beszélgettek. 

Vogel Vili főszervezőnek, az izraeli csoport vezetőjének volt az ötlete, hogy az Izraelben élő emigránsokat összehozza: – Izraelben megalakítottuk a Marosvásárhelyről származók körét. Eleinte tízen voltunk, ismerősök, barátok. Aztán a csoport fokozatosan gyarapodott, és 144-en lettünk. Ezelőtt két évvel szerveztünk egy találkozót Tel-Avivban, akkor 82-en gyűltünk össze. Örültünk egymásnak, hiszen voltak, akik 50 éve nem látták egymást. Nagyon megható volt. Akkor határoztuk el, hogy Marosvásárhelyen is találkozunk. Ide 72-en jöttünk, legtöbben Izraelből, aztán európai országokból és Amerikából is. A találkozónk fő célja az emlékezés, hiszen a marosvásárhelyi gettóból vitték el a szüleinket, a nagymamámat és a testvéremet, ő sajnos nem jött haza. Édesanyámat munkára vitték, édesapám Mauthausenben volt, ők hazajöttek. Én és a társaim vagyunk az első generáció, akik a deportált szülők gyerekeiként születtünk 1946-1947-ben. Családunk 1964-ben emigrált Izraelbe, én 17 éves voltam. Názáretben telepedtünk le, a gyerekeim ott születtek. Egy mechanikagyárnak voltam a munkaigazgatója, de sporttal is foglalkoztam, hiszen a Bolyaiban jártam sportosztályba, kosárlabdáztam. Izraelben egy klubot vezettem, és vezetek most is, a sport a hobbim. Van egy fiam és egy lányom, ők és két unokám is eljöttek Marosvásárhelyre, ahová gyakran látogatunk el, mert szeretjük itt – nyilatkozta Vogel Vili. 

Fogyó közösség

Az emlékezők között volt Léderer András is. 

– A családomból édesanyám részéről a nagyapámat, Salamon Áront vitték el, sohasem tudták meg, hogy hol hunyt el, nyoma veszett. Mi gettóban húztunk végig négy évet a háború alatt, Budapesten, édesapám a fronton volt, majd hadifogoly lett, és bekerült a mauthauseni táborba, amit május 4-én szabadítottak fel. Pár napon múlott az egész… Visszajöttünk Erdélybe, Brassóban 1952-ben kilakoltattak, csíksomlyói kényszerlakhelyre költöztették a családot, mert városon nem lakhattunk tovább. 1960-ban költöztünk Marosvásárhelyre, édesapám a faipari trösztnél kapott vezető funkciót, én itt végeztem a technikumot, itt nősültem meg. Azóta itt élünk, és most itt vagyunk, emlékezünk… Sajnos, nagyon kevesen vagyunk, a zsidó közösség kihalófélben van, nincs utánpótlás, egy gyerek sincs. Aki teheti, elmegy innen. A marosvásárhelyi zsidóság száma papíron mindössze 160, ebből 70-80 személy aktív. S ez a szám fokozatosan csökken. 

Akik elmenni kényszerültek, máshol kamatoztatják tudásukat, szorgalmukat, tehetségüket. Feltette-e valaki a kérdést: milyen lenne ma Marosvásárhely, ha nem történik meg a holokauszt, majd később a túlélők exodusa?