Koszoska, Szutykó, Ragacs, Büdi – ha egyszer elkészül a népszerű angol rajzfilmsorozat, a gondtalan-kéken pöfögő gőzmozdony történetének romániai változata, valahogy így kellene elnevezni a főszereplőket.
Koszoska, Szutykó, Ragacs, Büdi – ha egyszer elkészül a népszerű angol rajzfilmsorozat, a gondtalan-kéken pöfögő gőzmozdony történetének romániai változata, valahogy így kellene elnevezni a főszereplőket. Aki nyári szabadsága idején közeli helyekre vágyott, és úgy döntött, hogy kisbuszos szaunázás helyett vidám vonatfüttyel veszi birtokba a dombokat, hegyeket, tudja, miről beszélek. A tavaly uniós eleganciával átkeresztelt, és egyúttal megdrágított – mert hát a név kötelez –„régiós sihuhukon” ugyanis a világ legkisebb utazója sem találna tiszta ülőhelyet, mi több, törpevágtában zakatolva szaglószerveit is keményen próbára tehetné. Mintha jó ideje a teljes takarítószemélyzetet elbúcsúztatta volna a Román Vasúttársaság. Az egykori gyors-, illetve sebesvonatok – a mostani interrégiósok– állapota viszont azt sugallja, hogy mégis van valami közünk Európához. A hajdani személyfüttyösök és nem sokkal gyorsabb, de csak a nagyobb településeken pihenő – asztalkákkal, mobiltelefonok töltésére alkalmas konnektorokkal, gombnyomásra működő ajtókkal, és tiszta illemhelyekkel ellátott – társaik között ugyanis akkora a különbség, mintha nem is ugyanazon a bolygón rónák naphosszat a kilométereket. A kényelemnek persze ára van, mégpedig kétszer akkora, mint az érzékszervi edzőtúrának. De mi van, ha például egy külföldi turista vagy egy kitelepedett hazai nosztalgiából, gyerekei örömére garázsban hagyja minden igényt kielégítő gépkocsiját, és a levegőtlen, mosdatlan pöfögőre vált jegyet Ratosnyáig vagy Gödemesterházáig. Milyen hírét keltik majd ennek az országnak a messziről érkezett utazóvendégek, akik két-három órán át hiába igyekeznek megcsodálni a koszos vonatablakból a semmihez sem hasonlítható Maros menti tájat? Talán nem ártana ezen sem elgondolkozni az illetékeseknek, amikor pénzek elosztásáról vagy éppenséggel létszámcsökkentésről döntenek. A turisztikai miniszter jókedvűen újságolta a minap, hogy az idei év első hat hónapjában ugyanannyi utazó vette az irányt Románia felé, mint 2008-ban, az anyagi mélyrepülés előtt, és a négy évvel ezelőtti turistalétszám talán túl is szárnyalható. Kíváncsi lennék, hogy a hétmillió turista közül hányan próbálták ki a Román Vasúttársaság szolgáltatásait kisebb „régiós” helyváltoztatá-sok örömére. És az ablak nélküli fülkéből nejlonzacskót lobogtató vagy a hihetetlenül kedves – sípját is kölcsönadó – kalauzzal barátkozó gyerekeken kívül hányan ismételnék meg szívesen a túlélőműsorokba illő kalandot.
