Nyári diáktábor
2025-08-04 16:00:00
- Kuszálik Péter
Csütörtöki program: bicajjal elgurulok az állomásig, mert csak az ottani ’trafikban’ árulják a kedvenc hetilapomat. Itthon kiteregetem a konyhaasztalra, megjelölöm a nívósabb cikkeket, s a hét folyamán elolvasok néhányat, mert nem mindegyik fontos. A címlapon Spiró György arcképe; a vele készült interjú címe: Nem lehet a végsőkig feszíteni a húrt (Magyar Hang, 30. sz.). A dölyfös országnagyokról beszél; ezt majd elolvasom, mert érdekel. Az utolsó oldalon Marabu karikatúrája: Magyar Péter a mólóról kiabál a vízen lebegő kishajó felé: „Megjött a váltás, Viktor, add át a kormányt!” A kormányállás ajtaja nyitva, Viktor mondja a mellette álló Mészáros Lőrincnek: „Hogy meg fog lepődni, amikor majd rájön, hogy a kormánykeréken kívül itt már a legutolsó csavarig minden a miénk!” Erről is hallottam már muzsikálni, jövő tavasszal majd többet tudunk meg a kormányváltásról. (Ha lesz. Ha nem lesz, az se baj: vagy az egyik szurkolótábor fog pezsgőzni, vagy a másik. Scheiss egal.)
A 3. oldalon a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor eseményeiről írnak röviden, e pár sor olvasván döbbentem rá: romlik a látásom. Ugyanis ’Diáktábor’ helyett ’Diktátor’-t olvastam. Az már nem a látásromlással kapcsolatos, hogy a tábor neve is meglepetésként ért, mert én a Tusványost használom (Vári Attila Posványost mondott, az is jó). Ott is olyan ritmusban gazdagodott a kínálat, akár a többi fesztiválon, hírek szerint 500 program keretében 1000 előadó nyomta a sódert. A rendezők ne ismernék a közmondást: „Aki sokat markol, keveset fog”? A tévénken 200 csatorna van: 192-vel több a kelleténél, ki győzi azt. Úgy vagyok vele, ahogy a kecsua indián a számolással: egy, kettő, sok. Ahol kettőnél több van, ott nehéz választani. Mázlink van: a magyar politika nem túl komplikált: kormánypárt plusz ellenzék. Az állandó viták és balhék miatt a napi teendőket sem tudják ellátni.
A nagyfőnöki előadás előtt civilek beszélgettek, egyikük azt mondta: „gondolják át, mi lesz ezzel az országgal, ha nem a mostani miniszterelnök fog kormányozni” (Hír TV, júl. 27.). Nincs az az ember, aki pontos választ tudna adni. Kitérő válaszom nekem is van: ha élünk, meglátjuk. A ’kormánypárt kontra ellenzék’ vita egyre fokozódik, nekem nincs más dolgom, mint kivárni a bajvívás eredményét. Örök ellenzéki vagyok, csupán arra kell ügyelnem, hogy a választás után a győztesnek címezzem az észrevételeimet, ne a vesztesnek. Ámde: az ellenzéket elsöprő csapás várható. A jelenlegi főnök ismertette a tervet: „a digitalisták ott garázdálkodnak az interneten”, ideje leszámolni velük. A saját fegyverükkel (= más előjelű garázdálkodással) győzik majd le az ellenséget. A Főnök beindította a Harcosok Klubját (HK), majd néhány hét múlva a Digitális Polgári Köröket (DPK), merthogy a békeszerető nagymamákhoz nem illik a jatagán és a fokos (a laskanyújtó pedig túl analóg a mai digitális korban). Évekkel ezelőtt az analóg Polgári Körök (PK) számítottak divatosnak, vajon mi lett velük? Elő kell venni a régi egyenruhát, s egy D betűt hímezni a PK elé. Könnyű nekem, mert 1973-ban kiöregedtem a KISZ-ből, és azóta semmilyen párt dumája nem tudott megszédíteni. 1999-ben megalapítottam a Mörfi Barátai Frakciót, de semmi gondom a szimpatizánsaimmal (tagok nem lévén), mindenki tud magára vigyázni. Én pedig arra vigyázok, hogy ne sértsem meg a szimpatizánsaim szuverenitását. Nálam is ideje van a frissítésnek, az új mozgalom neve és jelszava: HÜJE = Használd Ügyesen a Józan Eszedet. Tagdíj nincs, gyűlésekre sem kell járni. Szájtépés, maszlagolás, luxizás kizárva. Nem lesznek csapatépítő táborok, sem fejtágítók. Poloska- vagy kullancsismeretből sem kell vizsgázni. A mozgalomban általános az egyszemélyi felelősség.
A Mörfi c. kötetemben jelent meg a Trakta: a Vásárhelyi Találkozó tanulságainak a szemléje. 1937 őszén 187 érdemdús (ám eltérő világnézetű) férfiú tanácskozott három napon át. Szekciókban tárgyaltak; szövegeket olvastak föl, és alapvetéseket vázoltak, majd megkeresték a közös nevezőt. Jelentésekbe foglalták a szűkkörű vita eredményét. Az utolsó napon összetöltötték a szürkeállományi párlatokat, majd békességgel elváltak. Az alapötlet Tamási Árontól származott, én abszurdnak tartottam az elképzelést: „a Brassói Lapokban megjelent cikksorozatában (…) rámutatott a külön utakon való haladás okaira és egyben arra, hogy az erdélyi fiatalságnak csak egy útja lehet, és ezt meg kell találnia.” Mivel nekem (1996-ban) már voltak tapasztalataim a ’közös ló’ által kreált gondokról, egyből odavágtam: „ne erőltessünk egyetlen utat, próbálja mindenki megtalálni a saját ösvényét, s haladjon azon, önmaga, családja és közössége nagy hasznára és boldogulására”. A záródokumentum (= „határozati javaslat”) pontokba szedte a tennivalókat. Az alábbi az ’ugorjuk át az árnyékunkat’ feladattal volt egyenértékű. „Népkisebbségi életünket s annak minden intézményét és tagjait a nemzeti egység gondolata és célja hassa át. Politikai, gazdasági, közművelődési és egyházi intézményeink és azok vezetői között, amennyiben hiányzik, becsületes együttműködés jöjjön létre. Osztály, felekezeti és nemzetiségi ellentétek életünkből tűnjenek el.” Mivel nem rögzítették, hogy ki, miként, hol, mikor és mennyiért tudja ezt (és a többi, ehhez hasonló feladatot) megoldani, az egész találkozó nem ért többet egy koccintásokkal tarkított nótaestnél. Ha a 88 év előtti közös ülés egy ’felkészült’ csapat háromnapi vitája nyomán ilyen eredményre jutott, mit várhatunk el egy sörben lubickoló nyári szabadegyetem résztvevőitől? Mondom: 500 program, 1000 előadó. Dumában világbajnokok vagyunk, az tuti.
