Nomen est omen

Levelet kaptam Bukarestből, hivatalos levelet biztonsági pecséttel. A címzés most szigorúan pontos, hiszen a főváros hivatali intézménye küldte nekem. Valójában csak átvettem a levelet a Kossuth utcai személyi nyilvántartóban, ahol a régi, lejárt útlevél helyett újat kértem. Hadd jegyezzem meg, végre európai vagy még inkább erdélyi szintű kiszolgálás, ügyintézés részese voltam városunkban. Mindezt azért is említem meg, mert jólesne másutt is így átélni a 21. században.

Ezt a nekem szánt hivatalos levelet az ország fővárosában címezték meg egy erdélyi magyar honpolgár számára, akinek felmenői bizonyíthatóan itt éltek már jó másfél évszázada, de még mindig gondot okoz család- és személynevem helyes leírása.

Az új útlevelemet tartalmazó, és a román fővárosból elhozó borítékon így nézek szembe önmagammal: 

OETVOES JOSIF. Mindenkori erdélyi ittlétem és sok évtizedes tapasztalatom alapján én már nem lepődök meg egy ilyen feliraton, sőt egyből magamra ismerek, hiszen jelölték már nevemet cifrábban is. A múlt század 60-as éveinek végén iskolakirándulásra vittek Bulgáriába. Csoportos kiránduláskor Bukarestben állítottak ki hivatalos papírt (nem volt még akkor útlevelem), s a mellettem álló osztálytársam mutatta meg, hol kell aláírjam, mert nem ismertem fel a saját nevem, amit akkor ott így írtak le: Eutveuch – s én hiába kerestem ábécé szerint az o után.

Egyébként elgondolkoztat személynevem pontos leírása is. Egyszerűen áldozata vagyok a 60 évvel ezelőtti román kommunista hatalom rendeletének, mely szerint a Romániában született gyerekek személynevét románul kellett beírni. Magyar szülőfalum hűséges magyar anyanyelvű néptanácstitkára, felsőbb rendeletnek engedelmeskedve, József nevemet így írta le: Josif. Csakhogy ez ebben a formában – ahogy azóta is használom hivatalos helyeken – nem a József név román megfelelője, mert akkor Iosif lennék, de én így „Zsoszif” vagyok – szerintük.

Németországi tanulmányi évem idején német barátaim és kollégáim tökéletes hangsúllyal ejtették ki személynevemet, miután rájöttek, hogy a József egyik becézési formája a Jóska, s nekik volt egy Joschka Fischer nevű miniszterük. Azóta nagyon szeretem a „jó nevű” minisztereket.

Végül hadd áruljam el, egykori parlamenti képviselő ismerősöm már régebb fölhívta a figyelmemet arra, hogy most már hivatalosan visszaváltoztathatom nevemet arra az eredetire és valóságosra, amiképpen édesapám, születésem után két nappal, bemondta a pókai néptanácsnál. Mégsem akarom „vissza-”, illetve megváltoztatni, mert így nevemben hordozom évszázados történelmünket, sőt az egykori római mondás is talál rám: nomen est omen. Plautus római író használta így egykor Persa című színművében, s az idők folyamán szállóigévé vált, aminek igazi jelentése ma már így hangzik: nevében a sorsa. Bizony, én is mindezt így élem meg.