Ez egy divatos cím,
amely a genderkutatók és a közönség tetszését kiválthatja, az újságok magazinszerkesztői imádni fogják, hiszen ha valamivel, ún. „kis színessel” meg kell tölteni az üresen és fenyegetően ásító újságoldalt, akkor ez a téma mindent visz. Mint a hetesben a piros lap. (Szemben a focival.) Az ultrakeresztény kutatók viszont, akik nyomására a genderkutatást a közép-európai egyetemről törölték és az akadémia előadás-sorozatából kipöccentették, már kevésbé. Sőt azok sem, akik az egyneműek házasságát is a bukásra ítélt népszavazásig és persze a manifeszt érdektelenségéig hajszolták.
Emlékszem, tavaly vagy tavalyelőtt a Kós Károly Akadémia meghívására egy kitűnő előadót hallgattunk meg az említett gendertémában és egyetemről, a Bernády Ház pedig távolról sem kongott az ürességtől, ui. nálunk nem hat az említett nyomás és szemforgató ájtatosság, legalábbis a magyar lakosság körében. De majd az anyaországi mintakövetés előbb vagy utóbb sorainkba is befészkeli magát, hiszen semmi sem állhatja útját. Legkevésbé a nyelvi és erkölcsi határok.
A nőkről nemcsak… rovatban természetesen illik hírességeket felsorolni, akik még néhány évtizede a ritkaságok, szerencsés és irigyelt kivételek közé tartoztak, mára már azonban pontos számukat is alig ismerni. Bele kellett kukkintanom a szabadenciklopédiába, és ma reggelig (f.é. október 24-ig) összesen 40 Nobel-díjas nőt sorol fel minden kategóriában a béke-Nobel-díjasoktól – mely leginkább politika- és aktuálpolitika-vonzatú – egészen a kémiai vagy orvostudományi prémiumig. Legszívesebben mind a negyvenet felsorolnám, de éppen erre való a hivatkozott oldal, amelyet bárki felkereshet. Ez eddig negyven csapás azokra, akik változatlanul és felsőbbségesen hirdetik, hogy a teremtés koronája a hímsovén vesszőtulajdonos.
Azután mindjárt jönnek a királynők és királynék, a hagyomány- és tekintélytisztelők körének kedvezően. Azokról beszélek, akik a születés vagy az előkelő házasság jogán hatalomra kerültek közül tényleg tettek is valamit azért a népért, népekért, országért, amelyet kormányoztak (látszatra vagy valóságosan). A Mária Teréziák és Katalin cárnők, Erzsébet királynék és Erzsébet brit uralkodó királynők. Követik őket a Vasladyk, akikből több is akadt az elmúlt században és a jelenben. Persze vannak kivételek is, hogy csak a most regnáló honi asszonyokra (miniszterelnök, munka- és szociális ügyek minisztere, fővárosi főpolgármester) utaljak, félve, félszájjal és mindenféle jogi következményektől tartva. Csak az vigasztal, hogy a fent mondottak kifejezetten utálják a magyar betűt.
Mindezek után úgy gondolom, hogy senki nem fog megvádolni túlzott elfogultsággal, ha még azt is hozzáteszem, hogy több női főnököm volt, mint férfi, az anyukámtól kezdve, a tanító néniktől az osztályfőnökökön át az osztályvezetőkig és igazgatóig. Legtöbbjükkel kapcsolatom harmonikus volt, többé vagy kevésbé.
A nagy körítés pedig azért íródott, mert azt olvastam, hogy egyik érdekvédelmi szervezete a romániai magyarságnak célul tűzte ki, hogy a vezetésbe jobban bevonja a nőket, akik láthatóan egyre kevésbé fáznak a politikától és a közéletiségtől. Eddig egyet is tudok érteni a törekvéssel, támogatnám is, ha ez rátermettségi alapon és elismertségen, tapasztalaton alapulna, alakulna. Nem kizárólag a női mivolton. De azt kijelenteni, hogy az elérendő cél, hogy minden harmadik szervezeti vezető nő legyen, ez nagyon hasonlít az elmúlt korszak pártos káderpolitikájára. Amikor hol az volt a cél, hogy románokkal tömjék tele a pártot – csak jöjjenek –, aztán nők, aztán aktív lakosság, aztán már csak a fogyatékkal élők (elme is) kellettek, és főleg minél kevesebb alkotó intellektuel, nemtől, fajtól, szemszíntől és felekezettől függetlenül. Azok ugyanis kellemetlen egyedek.
Talán mégis azt kellene megnézni, kinek van – nőiességtől és férfiasságtól függetlenül – kedve, akarata, lelkisége, ándungja, rátermettsége, elhivatottsága a vezetői hivatalra. Mert tudok ám, mint mondám, ellenpéldákat erre a nőket pártoló, felléptető köztörekedésre.
