Nincs folytatás

A szűcsmesterség fénykora és hanyatlása

Úgy tűnt, hogy az idei tél szinte nyomtalanul múlik el fölöttünk, s a szekrény mélyén háborítatlanul aludhatják téli álmukat a bundák, prémgallérok, szőrmesapkák. Se fagy, se események, szobafogságra ítéltetve elmaradtak az esti, ünnepi alkalmakra szóló meghívások. Így hát téli álomba szenderülhettek a szűcsök is, ha még lennének aktív mesterek (így, többes számban), akik a bundák, sapkák készítése mellett a régit is újjávarázsolják.

Az utolsó aktív szűcs Marosvásárhelyen, a jó humorú, kedves, udvarias Újfalvi Jenő is úgy döntött, hogy – mivel nincs munka – visszaadja működési engedélyét. Elhatározása, utódok hiányában, a szűcsmesterség végét jelenti városunkban. Vagy mégsem?

Évekkel ezelőtt egy mozgóárus roma asszonytól vásároltam egy háromnegyedes, könnyű fekete nyúlszőr bundát. A gyakori viseléstől néhol elszakadt, máshol megkopott a szőrme, így jutottam el Újfalvi Jenőhöz, aki sebesüléseiből mindig „kigyógyította”. A mesterrel és szintén szűcs feleségével, Újfalviné Nyulas Erzsébettel a szakma fénykoráról és hanyatlásáról beszélgettünk. A korszakról, amelynek tanúi voltak abban a marosvásárhelyi szűcsműhelyben, a főtér és a Petőfi tér sarkán, ahol még a nagy elődöktől sajátíthatták el a látványos mesterség sok csínját-bínját.

– Mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes megemlítenünk, hogy a szűcsmesterség a legrégebbi szakmák közé tartozik. 

– Már az ősemberek is ismerték az állati bőrök felhasználását. A szőrmeállatok tenyésztésében és a bőrök feldolgozásában az oroszok mindig élen jártak. A legszebb munkát a németek és a hollandok végezték. A görögöknél, törököknél ma is sok a szűcs, akik aukciókon szerzik be a kikészített szőrmét. A coboly- és a hermelinszőrme ára hajdanán vetekedett az aranyéval, uralkodók, pápák palástjának az anyaga volt – tekintünk vissza a szőrmék történetére.  

Honfoglaló őseink is gyakorolták a mesterséget, csereeszközként prémeket hoztak magukkal, és vezetőik ruházatát coboly-, nyest-, nyérc- és nyusztprémmel díszítették. Évszázadokon át viselték a kacagányt, ami kezdetben párduc-, majd farkasbőrből készült. A gyönyörűen díszített, magyaros motívumokkal kivarrt ködmönök későbbi korszak jellemző szűcsmunkái. A drága prémek pedig századok során előkelőségek öltözetét díszítették. Női divatcikké a könnyű bundák a 20. század kezdetétől váltak.

– A hatvanas évek derekán egy marosvásárhelyi születésű kamasz fiú miért választotta a szűcsmesterséget? – kérdeztem Újfalvi Jenőtől.

– A Soós Pál, ma Gyöngyvirág utcában nőttem fel, a sarkon lakott Borbély József, akiről gyermekként azt hittem, hogy borbély, és nyiratkozni akartam nála, de édesanyám felvilágosított, hogy szűcsmester, aki szőrmével dolgozik. A családban is volt egy szűcs, így amikor elvégeztem az általános iskolát, 1966-ban a Textila szövetkezetnél kezdtem tanulni a mesterséget, majd kétévi inaskodás után, 1969-ben szabadultam fel. Az államosítást követően a régi vásárhelyi szűcsmesterek kénytelenek voltak beállni a szövetkezetbe, ahova szőrmevarró gépüket és szerszámaikat is magukkal vitték. A legidősebb híres marosvásárhelyi szűcs Csiszár Árpád volt, én a második nemzedékhez tartoztam, akik a nagy elődöktől tanulhatták a mesterséget. A munkahelyi képzés mellett az elméletet nyáron, Aradon román nyelven az UCECOM-iskolában tanultuk, ahol technológiát, munkavédelmet és az elméleti tantárgyakat oktatták. 

– Nekünk Iaşi-ban tanították az elméletet – teszi hozzá Újfalvi Erzsébet. Elmondása szerint nagy nehézségek árán értettek szót az őket oktató mérnöknővel, amit az is nehezített, hogy a szűcsszakma kifejezései a németből erednek. Ilyen például a Streichholz, azaz a strekkolófa, amely a varrások kiegyenlítésére szolgál, az unterschlagen, vagyis aláfércelés. A pöszölés a kopasz részeknek egy új szőrdarabbal való bejavítását jelenti, a stafírvarrás pedig a selyembélésnek a szőrmével való összefogását úgy, hogy alul-felül ne vevődjenek észre az öltések – sorol fel néhányat a mesterség szókincséből.

– Az igazi szőrmemunka során a „speciál” vágásokkal, apró finom varrásokkal meg lehet nyújtani a bőrt, hogy hosszában ne kelljen toldani. Ezeket a módszereket a régi mesterektől tanultuk. Akkora munkát jelent, hogy ma már nem vállalkoznánk erre, és megfizetni sem tudná a kuncsaft. Egy ilyen varrással készült nercbunda régen egy vagyont ért – mondják, egymás szavait kiegészítve.

– 1971-ben kezdtem a mesterség elsajátítását – emlékezik Újfalvi Erzsébet. – Az egészségügyi szakközépiskolába sikertelenül felvételiztem, és hogy ne maradjak otthon, a család úgy döntött, hogy jelentkezzem a szövetkezetnél a szűcsszakmára meghirdetett helyre. Bár a nagybátyám „sapkás szűcs” volt Nyárádremetén, engem nem vonzott a mestersége. Amikor beléptem a műhelybe, és megcsapott a jellegzetes szag, jött, hogy kiforduljak. Az idős Borbély József bácsi szólított meg, ültetett maga mellé, adott egy háromélű szűcstűt, és megmutatta, hogyan kell varrni. Nagyon sok vörösróka-gallért varrtunk, egy szőrméből kijött egy rókalábakkal kötődő bubigallér és egy sapka, ha sálgallért kért a kliens, akkor a sapkára már nem volt elég. Havonta akár negyvenet is megvarrtunk Borbély bácsival, aki „finomszűcs” volt. Orosz Imre is finommunkát végzett, mellettük Szász József, Galambfalvi Ferenc, Moldován György, Papp László, Jakab József, Blága József, Pataki Éva képviselték az idősebb korosztályt, Hirsch Imre üzletvezető volt.

Jenő is finomszűcs lett, Borbély Józsi bácsinak a váltója, és ott dolgozhattunk az asztalánál. Ma is őrizzük azt a strekkolófát, amibe a mester belevéste a névjegyét. A műhelyek egymásba nyíltak, a főtér felőli ajtón (ahol most a kenyeret árulják) volt az üzlet bejárata, a kuncsaftok fogadása. A műhelyekben, mintha egy nagy család lettünk volna, tréfás, de komoly légkörben dolgoztunk, és jól éreztük magunkat. 

– A gyakorlati oktatás keretében mit kellett megtanulnia egy szűcsinasnak, amíg „finomszűcs” nem lett belőle?

– Szinte két szakmáról beszélhetünk, van az úgynevezett nemes szőrmével – ezüstróka, sarki róka, nyérc, görény stb. – való finom munka, a másik pedig a báránybőr feldolgozása, az irhakabát, a jobbára vidéki férfiaknak készült kucsmák, sapkák készítése. Amikor tanulni kezdtem a mesterséget, nem volt annyi szövet, mint manapság, és az egyszerű munkásembereknek a ballonkabátokba készítettünk szőrmebélést báránybőrből, aki pedig megengedhette magának, annak nemes szőrméből (pézsma, nyúl stb.), gombolósan vagy bevarrva. A nyusziszőrmének is különböző változatai voltak, némelyiket festették, nyírták, vasalták, majd újrafestették, és abból lett a szil, de a bőrre nagyon kellett vigyázni, mert az gyenge maradt. 

– A ballonkabátbéléshez nagy hozzáértésre volt szükség, pontos mintát kellett venni, hogy ne húzzon a bélés – egészíti ki Erzsébet.

– A kuncsaft hozta az anyagot, rókát, nyestet, görényt, nutriát, nyulat, amit többen tenyészteni kezdtek akkoriban, és a szőrméből bundát varrtunk. Ezzel párhuzamosan folyt az irhabundavarrás is, amit az 1970-es években Alain Delonnak hívtunk. Kezdetben barna színűeket rendeltek, aztán divatba jött a szürke. Általában a kliens tavasszal összegyűjtötte a bőrt, nyáron elhozta érlelni, ami nehéz fizikai munkát jelentett. 

– Ezek szerint a tímárkodásba is belekóstolt…

– A nyersbőrt áztatni, mosni, húsolni kellett, majd a korpás vízben nagyon kevés kénsavval két hétig érlelni a csávalében. Korábban csak korpával folyt az érlelés, attól tartósabb volt a bőr. Ha véletlenül bizonyos mennyiségnél több sav került a csávalébe, a bőr törékennyé vált, nehezebb volt dolgozni vele. Két hét után kivettük, szárítottuk, nyújtottuk, simára „kaszáltuk”, azaz a hámréteget lepucoltuk, majd a feldolgozása következett. Krómoztuk, ami víz- és hőállóvá tette, utána festettük, és megvarrtuk az irhabundát. 

– Milyen összetételű anyaggal festették a szőrmét?

– A hajfestékhez hasonló festékkel, ami megadja a fényét, utána a bőr megszárad, és tisztítani, azaz leiterozni kell. Amikor odakerültünk tanulónak, és festették a karakült, a régi szűcsmesterek gyakran megvicceltek: a hordóhoz küldtek, hogy forgassuk meg a bőröket, a festék pedig sokáig a kezünkön maradt. A beavatásunkhoz az ilyen „tréfák” is hozzátartoztak. Mi már vegyi festéket, a régiek még diópácot, természetes anyagokat használtak.

A gond az volt, hogy a kuncsaft által beadott 11–13 bőr több árnyalatú lett, hiába festettük ugyanazzal a festékkel. A gyárban, ahol nagyobb mennyiséggel dolgoztak, könnyebb volt kiválogatni hasonló árnyalatú bőröket, azért tudtak egyenletesebb színű kabátokat készíteni. A hosszú szőrű báránybőrt kezdetben ollóval nyírtuk, később elvitték a bőrgyárba, ahol géppel végezték el ezt a műveletet. 

Régebb a bundákat is kibéleltük vatelinnel, mert hidegebb telek voltak, és az emberek többet tartózkodtak kint, a közlekedési eszközökön sem volt meleg. Ma már a luxusbundákban nincsen vatelin, mert mindenütt melegebb van. Azonkívül a bunda már nem öltözeti szükséglet, amely a hideg ellen véd, sokkal inkább divatcikké vált, díszítőelemmé a hölgyeken. A rendszerváltás után volt egy idő, amikor a másodkézből vett bundákat újították fel, és adták el újként. Viselője pedig csodálkozott azon, hogy hamar tönkrement a szőrme, és hozzánk fordult, hogy kijavítsuk. Amikor a bélést kibontottuk, kiderült, hogy az újnak vásárolt bunda anyaga valójában másodkézből származott.

– Elhangzott, hogy a kucsmák karakülből készültek, amit tudomásom szerint az újszülött bárányokból nyernek…

– Maga a szó fekete rózsát jelent, a néhány napos bárányok bőre göndörödik annyira szépen. Ahogy nő a bárány, kisimul a szőre, és már nem tekinthető nemes szőrmének. A módszer, hogy a néhány napos bárányok bőrét felhasználják, az arab országokból származik, ahol nagy hagyománya van a juhtenyésztésnek, ezért is kapta a szépen göndörödő karakül szőrméből készült darab a perzsabunda nevet. Egy bundára való szőrméhez nagyon sok bárány bőréből kellett kiválasztani a hasonlókat. Ha a mintázata talált, de a színe nem, meg kellett festeni.

– Melyik a legkülönlegesebb, legdrágább szőrme? 

– A tengeri vidráé, amely az északi hideg vizekben él, és nem zsírréteggel, hanem a sűrű szőrzetével védi meg magát a hidegtől. Selymes szőrméje puha és különleges színekben játszik, bőre tartós, nem kopik el egy életen át. Jól lehet szabni-varrni, mert a sűrűsége miatt a varrás nem látszik – térünk rá a vízi állatok értékes szőrméjére az ezüst- és sarkiróka után. A fóka is nagyon szép – mutatja festett sapkáját a mester. A szibériai szőrmék, akár a  nyércé, nyesté, cobolyé, azért tartósak, mert az állatok a hideghez alkalmazkodnak, és azért drágák, mert kevés az állat. Szép szőrméje van a görénynek, az utóbbi időben a tenyésztett nyérceknek. Nemrég olvastuk, hogy a jelentős számú dániai állományt, amely a lakosság egy részének kereseti lehetőséget biztosított, el kellett pusztítani, mert felfedezték, hogy koronavírussal fertőződtek meg. 

– Mikor kezdődött a szakma hanyatlása?

– 1990-ig a fiatalok között is volt összefogás. 1990-ban még harmincan voltunk, majd elkezdődtek a leépítések. A szakmában 12-en maradtunk, és a Hosszú utcai emeleti műhelyben sapkákat varrtunk három évig, utána visszakerültünk az Unitatea szövetkezet udvarára, ahova 1970-től a cipészeket, bőrdíszműveseket, szíjgyártókat és minket, szűcsöket soroltak – emlékezik Újfalvi Erzsébet. 

Volt, aki a munkatársak közül üzletet nyitott, a szövetkezetnél heten maradtak még három-négy évig. Sok gyenge minőségű báránybőrből kellett dolgozzanak, amivel füssanyagból, kötött mandzsettával készült rövid kabátokat béleltek ki. 1996-tól már nem volt munka a szűcsöknél, mivel az Unidermának elnevezett szövetkezet főprofilja a cipészet és bőrdíszművesség volt. Újfalvi Erzsébet a cipőfelsőrész-készítőknél dolgozott nyolc évig, a férje ugyanoda ment át varrógépjavítónak, majd az utolsó években, a nyugdíjazásáig kapusnak. Később iparengedélyt váltott ki, és kisebb munkákat vállalt a lakásán berendezett műhelyében.

– Férfiként hogyan volt türelme ilyen aprólékos munkához? 

– Nagyon szerettem a szakmát. Szívből, becsületesen elvégeztem, amit elvállaltam. Nehéz mesterség, sok fázisa van, rengeteget kell dolgozni addig, amíg már látszik valami. Ezt fel sem fogták a kuncsaftok. De minden nehézsége ellenére, amikor szép dolgokat alkottam, élmény volt látni, hogy milyen büszkén viselik. Emlékszem, hogy a külföldre készülő darabokba beírtuk a nevünket. A nyugdíjasként  itthon végzett munkának már nem volt ára, de úgy éreztem, hogy a javításokkal is örömöt tudok szerezni annak, aki ragaszkodik ahhoz a bundához, amit javítani kellett.

Büszke vagyok a tanítómestereimre, akik nemcsak a szakmára, becsületre, tisztességre, a megrendelővel való bánásmódra is megtanítottak. Borbély Jóska bácsi mindig a lelkünkre kötötte, hogy a bőrből, ha elvállaltuk, ki kell hozni azt, amit kér a kuncsaft, és minden bőrre fel kellett írni a számla számát, a szőrmebőrre pedig a kliens aláírta a nevét, hogy bármikor ellenőrizni lehessen, ha nincs megelégedve a minőséggel. Családias környezetben dolgoztunk, ahol nem volt kapzsiság, rosszindulat, és munkánk során kapcsolatba kerültünk befolyásos emberekkel, akikkel jó volt elbeszélgetni. A mi korosztályunkból Izsák Mihály, Ráduly Pál, Sztroja Sándor, Szász Lajos (volt üzletvezető), Nădăşan Maria, Gidófalvi András, Szabó Márta nevét szeretném megemlíteni, akik végig kitartottak a szakma mellett.