Nevenincsben

• 2014-10-07 15:17:44

• Nagy Székely Ildikó

Játékpolcra illő, kicsi műanyag kastély, fehér rózsa, ékét már elhullatott, szerény hortenzia, gazdagon virágzó cserepes növény, régi villák hangulatát utánzó, rúdra húzott üveggömb őrködik a Kárpátok sétányon álló bakterház előtt.

Játékpolcra illő, kicsi műanyag kastély, fehér rózsa, ékét már elhullatott, szerény hortenzia, gazdagon virágzó cserepes növény, régi villák hangulatát utánzó, rúdra húzott üveggömb őrködik a Kárpátok sétányon álló bakterház előtt. Az ablakon függöny, maroknyi plüssmackó leskelődik mögötte. A ház túloldalán két kutya, anya és kölyke pihen. Egy évvel ezelőtt kopogtam be először a dobozszerű otthonba, akkor senki nem nyitott ajtót. A közeli élelmiszerboltban megtudtam, hogy ilyenkor, a reggeli órákban munkában vannak a lakók. A múlt héten azonban szerencsém volt. Sovány fiatalasszony jött ki a zörgetésre, hellyel kínált a házikó bejáratánál várakozó széken, aztán mesélni kezdett.

– Marosugrán születtem, hat osztályt jártam ott iskolába. Itt, Vásárhelyen ismertem meg a férjemet. Tizennégy éve költöztünk ide, azelőtt a Kossuth utcában laktunk, apósoméknál. Akkor jöttünk el onnan, amikor állapotos lettem a nagyobbik lányommal. Akkor már megvolt a nagyobbik fiam, és a férjem szülei nem akartak a házukba még egy újszülöttet. A férjem nagybátyja találta nekünk ezt a helyet. Beszéltünk valakivel, aki a vasútnál dolgozott, ő mondta, hogy itt maradhatunk, csak vigyázzunk a rendre, tisztaságra. A polgármesteri hivatalhoz tartozik az épület, de soha nem követeltek tőlünk bért, nem akartak kitelepíteni. De meg is becsüljük magunkat. Tudjuk, hogy sokan járnak itt el, és nem akarunk szégyent hozni magunkra.

– Hányan laknak itt?

– Most csak mi ketten, a férjemmel. Négy gyermekem van, egy 13 és egy 6 éves fiú, illetve egy 11 és egy 10 éves lány. A nagyobbik lányom egy családhoz került, a másik három iskolaidőben egy szociális otthonban lakik itt a városban. Azt mondtam, nem hagyom iskola nélkül őket, de ügyesek is, jól tanulnak. A kisebbik fiam most kezdte az előkészítő osztályt. Rendszeresen látogatom őket, viszek nekik, amit kell, és a vakációra hazajönnek. A nyáron is itt voltak három hónapot. Csak itt nincsenek olyan körülmények, mint az otthonban, ahol még tévézhetnek is.

– Villanyuk van?

– Nincs. Már akkor le volt vágva, amikor ideköltöztünk. A három gyermeket gyertyafény mellett neveltük. De most szeretnék venni egy benzinnel működő generátort, hogy amikor karácsonyra hazajönnek, ne üljenek a sötétben. Egy kicsi tévéről is álmodozom. Egyébként gázunk sincs, fával tüzelünk. Télen sokat kell fűteni, ha a gyermekek itthon vannak, éjszaka is felkelek és begyújtok.

– Honnan szereznek vizet?

– Ivóvizet a közeli iskolából kapunk, mosáshoz, főzéshez a turbinából merítem vederrel a vizet. Nem könnyű, főleg a hideg időszakban, amikor nehezen száradnak a ruhák, szőnyegek, de nem ülhetünk a koszban, abból mindenféle betegséget lehet kapni.

– Munkahelyük van?

– Én lépcsőházakat takarítok, hétfőn és pénteken felmosok, szerdánként csak sepregetek. Öt tömbházba járok. Elég megerőltető, mert háromszor voltam műtve, de dolgozni muszáj. A férjem a konténereket üríti. Mindketten 200-200 lejt kapunk, és még a háromszor 42 lejes gyermekpénzt. Ennyi a havi keresetünk. De a környékbeli lakók is segítenek. Én nem szégyellem a munkát, ablak- és szőnyegmosást, takarítást is vállalok, és abból mindig jön egy kis plusz.

– Segély nem jár?

– Nem, mert nincs hivatalos lakhelyünk. Régebb a kisállomás környékén volt egy alapítvány, onnan rendszeresen kaptunk lisztet, olajat, konzervet, de az alapítvánnyal együtt megszűnt a támogatás is.

– Sokan megcsodálták már a ház előtti kertecskét.

– Pedig a tavaly, amikor valaki kitépkedte a virágokat, azt mondtam, nem foglalkozom többet vele. Aztán mégis újra nekiláttam. A közeli tömbházakból meg-megajándékoznak virágmaggal vagy cserepes virággal. A férjem nagyon szereti a rózsát.

Indulni készültem, de beszélgetőtársamnak még volt mondanivalója. Elmondta, hogy tavaly, amikor egyszer munkában voltak, betörtek hozzájuk, és elvitték az összes ruhájukat és ételüket, nem volt mit adni a gyermekeknek. Lécekkel valahogy sikerült „megfoldozni” pár lépésnyi otthonukat, amelyet azóta soha nem hagynak felügyelet nélkül.