2020. május 30., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Húsvéti történet

Zsuzsi barátnőm emlékkamrájában tenyérnyi színes szelencék az ünnepek. Valamennyiben ott rejtőzik az egyedi, az összetéveszthetetlen. Évről évre más üzenetbe öltöző karácsonyfák, egy különleges mókus őszi ajándéka, a kutyabőrbe bújt lelki társ érkezése, húsvéti arcok, történetek... Kérésemre most ez utóbbiakból mutatott meg kettőt. Lassan, vigyázva nyitotta az idődobozt, hogy tartalmának fényét, illatát fel ne szippantsa a kinti szürkület.

– Első vagy második osztályos lehettem. Akkoriban kezdett érdekelni a húsvéthétfők forgatókönyve, és vágytam arra, hogy a felhajtásnak én is részese lehessek. Hol az ablakban, hol a piros tojásoktól, süteményektől és más, válogatott finomságoktól roskadozó asztal mellett vártam a hozzám illő öntözőket, de csak felnőtt vendégek érkeztek. A tömbházunkban mindössze két kisiskolás lány lakott, én és Micuţa (Kicsike) nevű játszótársam, akit fiús természete miatt nemigen érdekelt ez a szertartás, meg aztán az ő ünnepe amúgy sem esett egybe a miénkkel. A szomszéd fiúk és a rokon gyerekek 5–6 évvel idősebbek voltak nálam, szülők nélkül, haveri társaságokkal jártak locsolni, és eszükbe sem jutott, hogy hozzánk is becsengessenek. Mivel az iskolában román tagozatra jártam, az osztálytársaim látogatására sem számíthattam. Ahogy telt a nap, szó szerint hervadozni kezdtem. A helyzeten csak rontott, hogy amikor az otthoni telefonunkról feltárcsáztam a legjobb barátnőmet, lelkendezve újságolta, milyen sokan megöntözték már, aztán ünnepélyesen bejelentette, hogy újra csengetnek az ajtón, mennie kell. Ez volt az a pillanat, amikor kirobbant belőlem a zokogás. Édesanyám, akinek igazi jótündéri képességei voltak, egy darabig szótlanul nézte a szenvedésemet, majd csendben kisurrant a szobából. Félóra sem telt bele, és halk kopogás terelte el a figyelmem a bánatomról. Egy ismeretlen fiúcska állt a küszöbön. Amikor eléje penderültem, félénken kérdezte, hogy szabad-e locsolni. Megilletődve bólintottam, aztán szaladtam a tojásoskosárért, süteményestálért. Magamhoz sem tértem az első locsoló távozása után, amikor újra jött valaki. Az elkövetkező másfél órában egymásnak adták a kilincset az addig sosem látott, nevenincs lovagok. Szinte mindenik verset is mondott, aztán kölnivizes üvegével megcélozta a copfjaimat. Mire besötétedett, mind a harminc tojásunk elkelt. Aznap este ragyogó arccal bújtam ágyba, és édesanyám szerint álmomban többször is felkacagtam. Meg sem fordult a fejemben, hogy ő áll a locsolóáradat mögött.

– Mikor tudtad meg? – szólaltam meg a hirtelen beálló csendben.

– Jóval később, valamikor a tizenéveim végén árulta el, hogyan járt közbe az ünnepem megmentéséért. Elkeseredettségemet látva kiment az utcára, a tömbházunk elé, és ahány ünneplőbe öltözött fiúcska arra járt, mindeniket megszólította.

– Zsuzsikánál jártál már? – tette fel a nagy kérdést külön-külön valamennyi gyereknek, és amikor a legénykék megszeppenve rázták a fejüket, vonogatták a vállukat, hogy ki az a Zsuzsika, ők aztán nem ismerik, bátorítóan rájuk mosolygott.

– Nem baj, most bepótolhatod a mulasztást. Gyere, mert vár – mondta mindeniknek, aztán egy-egy egylejest csúsztatott a tojásgyűjtő kosarakba, szatyrokba. Így terelt össze édesanyám szavalókórusnyi csapatot, és tette felejthetetlenné számomra az első locsolós húsvétot. Később, kamaszként már nem lelkesedtem az öntözőkért, untam, hogy puccban ülve várakozzak egész nap, és félórákat beszélgessek, kedveskedjek mindenkivel. De annak az első öntözőnapnak akkor és a későbbiekben sem múlt el a varázsa. 

– A felnőttkori húsvéthétfőid között van olyan, amelyik kiemelkedik a megszokott ünnepi rendből?

– Nálunk nem volt kőbe vésve, hogy az ünnepi menühöz mindenképpen hozzátartozik a bárányhús, de egy alkalommal testületileg megkívánta a család. Vettünk is egy bárányt a párommal, apósomék pedig a sajátjuknak a felét is nekünk adták, az ünnepi ebédet ugyanis évről évre nálunk rendeztük. Amikor azonban körbeültük az asztalt, a vendégeknek nem nagyon akaródzott a menü fénypontjából csemegézni. Mivel a fiam nem szereti a bárányt, másféle húsokat is készítettem, így bőven volt miből válogatni, és a társaság élt is vele, a bárányt csak udvariasságból kóstolták meg. A nap végén, amikor már mindenki elköszönt, és a családom is nyugovóra tért, leszedtem az ünnepi terítéket, aztán csak ültem a konyhában a fél sült bárány mellett, és tanakodtam, mitévő legyek. A farkaskutyám a lábamhoz telepedve, nagyokat szuszogva segített a töprengésben. Ő adta az ötletet, hogy ha már senkinek nem kellett, kebelezzük be mi ketten az ízletes vacsorát. Úgy is lett. Mire észbe kaptam, a bárányból semmi sem maradt. Húsvét táján gyakran eszembe jut ez a történet, ahogy a gyerekkori első öntözős is. Olyankor úgy érzem, visszafele kezd forogni az idő kereke, és körém gyűlnek mindazok a kedves arcok – varázserővel bíró édesanyám, a lelkem rezdüléseit titokzatos tudással értő kutyám –, akik nélkül árnyalatokkal halványabb az ünnep.