2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Anna „nénje” pánkóit ismerte az egész falu. Születésnapok, keresztelők, konfirmálások, de még lakodalmak előtt is bekopogtak hozzá az ünnepre készülők, vitték a hozzávalót, ő pedig készségesen, szeretettel látott munkához. Pénzt soha nem fogadott el, annak viszont örült, ha köszönetképpen meghívták a mulatságba. Özvegyasszonyként többnyire csak ilyenkor volt része társaságban, meg persze vasárnap délelőttönként, amikor templomba ment.

– Istentiszteleteken én mindig felüdültem, valósággal megfiatalodtam – kezdte történetét az ízlésesen berendezett, apró tömbházlakásban, amelybe két éve költözött. – Az asszonytársaim közül, persze, sokan tiszteletlenségnek tartották, hogy nem szomorkodni járok az igehirdetésre, teli torokból, boldogan énekelem a gyönyörű zsoltárokat. Tudtam, hogy kinéznek maguk közül, ezért kívánkoztam inkább a nótás kedvű, viccelődő fiatalok közé. Ők mindig úgy bántak velem, mint a hímes tojással, nénjének szólítottak, meg-megöleltek, megkacagtattak. Gyermekem nem született, de a faluban minden gyermeket úgy szerettem, mint a sajátomat. Ha mentem az úton, és megláttak, mindig odaszaladtak hozzám, mert tudták, hogy kapnak valamit: almát, diót, mézes tésztát, mikor minek volt az ideje. Sokáig emlékeztek ezekre a kicsi ajándékokra a gyerekek, és még fiatal házasként is, ha valamilyen alkalomból ünnepséget tartottak, rendszerint meghívtak engem is. 

– Ez még a rendszerváltás előtti időszakban volt? – szóltam közbe.

– Azután is egy darabig. Nálunk a 2000-es évek elején még itthon maradtak a fiatalok, csak az utóbbi tíz esztendőben vették nyakukba a világot. Sokan Németországba, Hollandiába mentek, volt, aki még távolabb. Aki szerencsét próbált, nemigen tért vissza. Az utóbbi időben esküvők, keresztelők is alig voltak már a faluban, ha nagy ritkán mégis, akkor sem itthon tartották az ünnepséget, hanem valami városi vendéglőben. Az már nem az én világom.

– Meséljen egy kicsit a fiatalkoráról – kértem.

– Tizenkilenc évesen mentem férjhez egy nálam jóval idősebb falumbelihez. Édesanyám még kislány koromban meghalt, apám jó ember volt, csak szerette nagyon az italt, tőle menekültem abba a házasságba. De nem bántam meg. A párom akkor már régóta agglegénynek számított, sokszor el is emlegette, mekkora szerencséje volt, hogy ilyen fiatal feleséget kapott magának. Azt sem sajnálta, hogy egy kicsi bőröndön és pár kézimunkán kívül semmit nem viszek a közös életünkbe. Volt egy takaros gazdasága, azt én szépen rendezgettem, szükség is volt a segítségre, mert ő hétköznapokon reggeltől délutánig a városban dolgozott. Nyugodt, csendes éveket töltöttünk egymás mellett, csak az utolsó esztendők teltek nehezen. Volt egy seb a lábán, ami sehogy sem akart meggyógyulni. Valahogy sikerült rábeszélnem, hogy menjünk orvoshoz. A vérvétellel kimutatták, hogy cukorbeteg. Azután valahogy megváltozott, ingerlékeny lett, engem okolt a diagnózis miatt. Nem is fogadott el semmilyen kezelést, az étrendjén sem változtatott. Emlékszem, kora tavasz volt, éppen az almafák törzsét meszelte a kertben, amikor összeesett. Futottam a telefonhoz, hívtam a mentőket, de már nem lehetett rajta segíteni. Szívinfarktus vitte el.

– Hány évesen maradt özvegyen?

– Harminckettőt töltöttem abban az évben. Nem volt könnyű megszokni az egyedüllétet, de a Jóisten megerősített. Amint letelt a gyászév, szállingózni kezdtek az udvarlók, egyik a másik után, még családos emberek is, de én elzavartam valamennyit. 

Csintalan mosoly villant át a gyűrötten  is szép, tiszta arcon, aztán virágmintás tenyérnyi tányérban felém indult egy habos tetejű, almás sütemény.

– Ma reggel sütöttem, meg kell kóstolni – mondta vendéglátóm tettetett szigorúsággal, aztán pár percre csend telepedett közénk. 

– Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy beköltözik a városba? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

– Régebben meg sem fordult volna ilyesmi az eszemben – váltott komorabb árnyalatra beszélgetőtársam hangja. – Négy évvel ezelőtt aztán történt valami, ami miatt többet nem éreztem magam biztonságban a saját otthonomban. Délután volt, éppen a szüleim sírját mentem leseperni, feldíszíteni, amikor ismeretlen tettesek betörtek hozzám. Azelőtt néhány nappal jött meg a nyugdíj, a szokott helyére tettem, a fiókos konyhaszekrénybe, de a „vendégek” megtalálták. A pénzen kívül még pár apróságot vittek el a házból. Nem okoztak hatalmas kárt, de borzasztóan megijesztettek. Azután csak arra tudtam gondolni, ha ilyesmi fényes nappal megtörténhet, mire számíthatok sötétedés után? Nem is volt többet egy nyugodt éjjelem. Az égi segítség épp jókor érkezett. Egy faluünnep alkalmával találkoztam egy tőlünk elszármazott fiatalemberrel, aki elmondta, hogy elege van a városi rohanásból, nemrég született meg a kislánya, haza szeretne költözni a családjával. Mivel a szülői házból már megkapta a részét, abból vette a garzonjukat, nem mehetett oda vissza, a nővére nyakára. Érdeklődött, hogy nincs-e eladó ház a faluban, én pedig gondolkozás nélkül felajánlottam a cserét. Így kerültem ide.

– Nem volt nehéz megszokni az új környezetet?

– Én világéletemben nyitott szívvel álltam az új próbatételek elé, most is így volt. Az udvar és a kertem, persze, azóta is sokszor eszembe jut, de kárpótlásként megismertem sok segítőkész embert, és végre újra gyermekzsivajra ébredek. Azt hiszem, ez hiányzott a legjobban. Pár hónapja egy négyéves fiúcskára vigyázok, óvodába viszem, érte megyek, megebédeltetem, játszom vele. Ő is nénjének szólít, mint egykor a falubeli gyermekek, és amikor ezt hallom, úgy érzem, percről percre fiatalodom.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató