Nem történt semmi

– Nézed, hogy miként b...ták el az emlékeidet? – kérdezte P.-től az egyik szomszédja, amint ott állt a járdán, és nézte az útépítőket.

– Nézem, hogy amit egy héttel ezelőtt csináltak, azt most összetörik. Micsoda körforgalom lesz itt?… S az emlékeim? Azokat már rég elb...ták. – P. is ezt a kifejezést használta, pedig amikor a szomszéd nekiszögezte a kérdést, meglepődött; de ha belegondol abba, ami itt folyik, akkor mégiscsak ez a szó fejezi ki legjobban a valóságot.

Itt az utcasarkon – akkor még sarok volt, most így lekerekítve csak kereszteződésnek lehet nevezni – valamikor egy dohányáruda, mindközönségesen trafik volt. Most valahol az útkereszteződés közepén lenne. Dohány, nyomdafesték, s talán valami olcsó kölni illata lengte be. Nyáron a nyitott ajtónál még az utcán is érezni lehetett ezt a kellemes illatot. Mert az volt... P. kisgyerekként egy-egy füzetért szaladt ki néha a sarokra. Vagy az apja küldte oda újságért, cigarettáért. Ilyenkor otthon, nemes megbízatásból, ő rakhatta be a cigarettákat a tárcába. Akkor még volt olyan... Soha többé nem érezte később azt a finom dohányillatot. Pedig csak Marosesti volt. Évek múltán, amikor P. is dohányozni kezdett, már nem volt olyan jó illata a cigarettának. Pedig ő már márkásabbat szívott.

Aztán mégis elkészült a körforgalom.

Az már mindegy volt P.-nek, hogy beül a sarki kocsmába, és jobb híján nézi a keringő járműveket – érdekes, minden szabály ellenére azé az elsőbbség, aki erőszakosan hajt be a kereszteződésbe –, vagy csak az utcákat járja egymagában. Puszta szemlélőjévé vált környezetének. Nagyon nemszeretem állapot – mondogatta P. magában sokszor –, de mi mást tehetne?! Már rég kikerült a sodrásból. Körön kívül van. Csak magának mondja magában mindazt, ami fáj. De ha jól belegondol, soha senkit sem érdekelt a sorsa... Sem most, sem máskor. Igaz ugyan, kapott néha baráti segítséget egy-egy fél deci formájában.

Csak ült és nézett kifelé. Itt szemben valamikor piac volt... De amikor az elvtársak beköltöztek a nagyházba,  néhány száz méterrel odább költöztették. Csak egy-két házat kellett lebontani, elvenni néhány udvart, kertet. A tér sokáig üresen állt, majd egyszer csak parkosították. De hát ki ült volna ki a tűző napra, esténként meg a rivaldafénybe? Csak késő este, éjszakába nyúlón a tájék forró vérű lányai... Mire a fák s a bokrok akkorára nőttek, hogy árnyékot meg védelmet nyújthattak az oda ülőknek, egy reggelen bekerítették... Majd megépült a most is látható épület. A sötét években késő délutánokon oda jártak a környék háziasszonyai, a porcióra kapott élelmet pótlandó. Ami az elvtársaktól megmaradt, azt ilyenkor megvehették. Egy kis terefere is belefért a várakozásba.

Ahogy néz kifelé, látómezejébe kerül az egyik sarokasztal. Egy fehérnép – valahogy így tudná nevezni P. –, nő vagy asszony: sehogy sem illik ide, úgy ötvenes lehet, kipirulva az indulattól, levegő után kapkodva csak beszél, beszél a mellette ülő férfinak. Ezt otthon is megoldhatnák, gondolja P., s csak akkor veszi észre, hogy a férfi keze a nő combjai közt munkál... Hát ezt nem várom be, mondja magában, és feláll. Halad kifelé. Az ajtó melletti asztalnál fiatalok, egy lány és egy fiú, telefonjukat simogatják, nyomogatják...

Minden változik: az emberek, a házak. Az volna természetes, ha az egykori lakók gyerekei, unokái laknák a régi házakat. Az üresen maradt épületek megrepedezve, mások romosan. Új is épült, kék bádoglemezzel fedve. „Stílusa” kirí a tájból, főleg a rikító tetőzet. Lakói? A ház ablakai hétvégeken és ünnepnapokon sötétek. Az utca, amelyben felnőtt, most puszta. Sötét ablakokkal. Csak némelyik mögül, a hanyagul odahúzott sötétítő széleinél látszik egy-egy fénycsík, vagy a 

képernyő vibrálása. A járdán porosodó autók és kutyaszar. Azt kerülgetve jut el P. a kapuig.

„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat”, stb., stb. „A fű kinő utánad.” Mormolna pár sor József Attilát. Hát egy fenét, gondolja P.

Még az sem.

A családi sírhely is: betonlapokkal fedve.

Czirmay Szabó Sándor