Tudniillik valami egészen mást készültem írni, nos, lásd, ez lett belőle
Nyakunkon az augusztus. Fenyegetésként hangzik, sőt afféle határnapként is felfogható, ameddig ezt vagy azt – ha törik, ha szakad – teljesíteni kell. Mit is? Amíg volt ötéves terv, addig frász is volt.
Egy régi gyermekkönyvben, melyet a szocializmus hajnalodó éveiben lehetett kapni a könyvesüzletekben (korabeli szakkifejezéssel, magyaros helyesírással: kártyaruszákban), az olvasható: „augusztusban ünnepelnek”. Ezt tényként kell elfogadnunk, ui. augusztusban tényleg ünnepeltek. Nálunk augusztus 23-át éltette újság, plakát, rádió, utóbb tévé, továbbá gyár, termőföld és parlag, felszabadulásként emlegették, és legalább évtizedenként változott a pontos meghatározása annak az eseménynek, amelyet 1944. augusztus 23-án hajtott végre a föld alól előbújt RKP és a király, a fegyvert fordító hadsereg és a kamarilla, az addig betiltott, átmázolt polgári pártok. Előbb csupán a párt, aztán ebben a sorrendben a többi tényező is előkerült a történelem zűrzavarából.
Magyarországon az új termés ünnepének is komoly hivatása volt, hiszen el kellett valahogyan nyomni az emlékét Szent István országalapításának, az ezredévnek – gyávaságból, meghajlásból azok előtt, akik a mondott könyvesbolt nevében is felismerhetők. (Mellesleg szólva az 1946-os óriási szárazság idején Moldvában még csak sejtették, hogy nem lesz új kenyér, de régi sem, hiszen 1946/47 fordulóját követően a fél ország koldulni járt a másik fél országhoz. Még szerencse, hogy a moldvaiaknak, más országban éhezvén, nem kellett megünnepelniük a meg nem termett búzát.)
Szóval a könyvesboltokat is államosították, az addig virágzó, majd jó irodalmat szomjazó magánvállalkozásokat megszüntették, a benne forgalmazott könyveket zúzdába küldték, kihajították, az élelmesebbje mentette, amit lehetett, a régi patinás iskolai könyvtárakat lezárták vagy széthordták, osztogatták-fosztogatták (ez is a mentés egyik változata), vagy szerencsésebb esetben valamelyik, dokumentációs könyvtári státussal felruházott zárt közgyűjteménybe tették-vitték-hurcolták át. A könyveknek bujdosniuk kellett. Árulkodó jelként bennük maradt a kötéstáblán belül, a gerincre ragasztott régi címkén, a 33. oldalon bent a könyv belsejében a tulajdonosjel: szárazpecsét, ex libris, szálkás régi tanári írással, hogy ez a könyv a ...-i magyar királyi főgimnázium tulajdona. Csak volt! – vágta rá az államosító hatalom, a markába nevetett, és továbbra is útját állta a jó irodalomnak.
A könyvesboltokat, legalábbis nálunk, orosz könyvnek (Cartea Rusă) nevezték át. És számot kapott, mint akármely húsbolt vagy kenyérüzlet. Benne tobzódott a propagandaanyag. Ezt kellett eladni, ezt kellett ajánlani, forgalmazni. Ha nem ment másként, az állam is közbeszólt, jutalomkönyvként adta az esti pártegyetemek hallgatóinak, a káderiskolák jelesen végzett, hajlott korú növendékeinek. Árukapcsolással: egy Szergej Pavlovics Csöcserin egy Jókai Mórhoz. Felszerelte vele a közkönyvtárakat és községi könyvtárakat, melyeket sebtiben alapítottak, anélkül, hogy kezelőszemélyzetet is biztosítottak volna hozzájuk, függetlenített, megfizetett könyvtárkezelőt. Csak a pedagógusok látták el, megküzdve ímmel-ámmal, hideggel, nemtörődömséggel, közönnyel, nem olvasással. Aztán évente (tízévente) egyszer kijött a városi könyvtártól egy szigorú ellenőr, jegyzőkönyvet vett fel, benne a tényálladék enyhített, szelídített formájával, jelentette a központnak, amely még szelídebben és enyhébben jelentette fölfelé, hogy a falvakon győzött a kulturális forradalom, a dolgozó kollektivisták és állami gazdasági béresek fúrt-feszt olvasnak traktorvezetés, cséplőgépetetés, szántás és vetés, takarmányozás, rántás-rontás közben (helyett) is.
Na azért ne legyünk teljesen részrehajlók: milliószámban jelentek meg klasszikusok, sorozatok azokból a művekből, melyeket a gondoskodó, éber állami cenzúra – lélek- és elmetisztítási főhivatal – fogyaszthatónak ítélt. Sok-sok jó könyv hagyta el a sajtót, soha nem látott példányszámban. Bőkezű pártállami támogatással. Olcsón. Olcsóbb volt, mint az alapvető élelmiszerek. S ha ügyes és szemfüles voltál, ha tudatosan kerested a könyvet, akkor szép kis könyvtárat halmozhattál fel lakásodba (a közösbe, az „elállamosítottba”, a megkisebbedettbe, a szükség- és béreltbe, a blokkszűkébe szorított otthonodba).
Nem állítható, hogy nem volt néha enyhülés. Hogy nem szüremlett be az újabb, a nyugati. Előbb a francia és az olasz, ahol erős volt a baloldal, majd végül az angolszász, ami győzedelmeskedett. És persze alkottak a hazai írók és költők, akiket olykor díjaztak, máskor megrugdostak, olykor kötelező házi olvasmánnyá magasztosultak, máskor kitiltottak közkönyvtárakból, olvasókönyvekből, sőt a hazából is. Vagy maguktól mentek szabadabb levegőt szívni.
Rengeteg cigarettafüst szállt fel a könyvek olvasása közben, némelyikből egy-két évtizeddel később is hamu pereg ki a befogott lapok alkotta völgyből. Bizonyság, hogy elolvasták. Talán még újra is. Több nemzedék egymás kezéből kapva ki. Volt ilyen...
