Nagyhétfői látogatók

Nyúl Barni legtöbbször jól érezte magát a bundájában. Egyetlen barna betűs nap létezett számára a naptárban, mégpedig a húsvét előtti hétfő, ha úgy tetszik, nagyhétfő.

Nyúl Barni legtöbbször jól érezte magát a bundájában. Egyetlen barna betűs nap létezett számára a naptárban, mégpedig a húsvét előtti hétfő, ha úgy tetszik, nagyhétfő. Ez volt az a nap, amikor Nyusznyuszfalván – amelyet várossá való előléptetése óta csak Nyú-Szitinek, pontosabban New Citynek neveztek –, szóval amikor ezen a gyermekláncfüves, aranyesős, újabban nyúlpiskótával kirakott vidéken feltűnt a fővárosi Tojás Rt. csapata. Azért jöttek el évről évre a fehér mellényes, tükörtojásillatú látogatók, hogy kiválasszák a legszebb tapsifülest, akinek arcképe Tojás Rt. minden húsvéti üdvözlőlapjára felkerülhet, és akiről hatalmas plüssszobrok készülhetnek minden fővárosi tojáskereskedés kirakatába. Hát ezért volt Barni szomorú, sőt boldogtalan ezen a napon. Tudta, hogy labdába, azaz tojásba sem rúghat a többi, kivétel nélkül hófehér nyuszitárs mellett, a vendégek csakis közülük választanak modellt. Talán ezért is vágyakozott valamennyiüknél jobban erre a kitüntetésre. Így hát, amikor harmadszorra is rávirradt az a bizonyos hétfő, feltarisznyálta magát pár répás, salátás szendviccsel, aztán nyakába vette a világot. Nyúsziti határáig meg sem állt. Ott ücsörgött lekonyult fülekkel az út menti sánc szélén, és a hátizsákján mindegyre végigkocogó hangyákat figyelte. Egyszer csak elszáguldott mellette egy citromsárga kisbusz.

– Szóval megérkeztek – motyogta kedvetlenül. A következő pillanatban erőteljes fékcsikorgást hallott, aztán újra láthatta a járművet. Hátrafele tolatott, és pontosan előtte állt meg. Egy cingár, copfos kislány ugrott ki belőle, és egyenesen a sánc felé rohant.

– Ő az, apu, csak ő lehet – visította a leányka, és ölébe kapta az elképedt tapsilegényt. – Látod, mégis van élő csokinyuszi. Mondtam én neked.

– De édesem, ez csak egy közönséges barna mezei nyúl – csitította az apróságot egy magas, fehér inges férfi. – Tudod, hogy nem ilyen kell nekünk. Engedd szépen el, és gyere. Ha makrancos vagy, nem lesz kistestvér méretű Tina baba.

Nyúl Barni érezte, hogy a parányi ujjacskák szorítása enged.

– De apu! – próbálkozott újra a kislány, apja azonban most már magabiztosan folytatta.

– És tudod, ha nem lesz sikeres a reklám, trópusi nyaralás sem lesz. Meg persze a pónivásár is elmarad.

Pár perc múlva a sárga kisbusz továbbrobogott. Nyúl Barni még sokáig üldögélt megbabonázva az út szélén.

– Pedig én is csokinyuszi vagyok. Igen, mindig is tudtam – bizonygatta magának mindegyre, és csak bágyadtan mosolygott maga elé. Végül elbizonytalanodva feltápászkodott, vállára vette répaszendvicsekkel teli hátizsákját és hazafele indult. Szürkülödött. Nyúsziti városa hirtelen felnyitotta megannyi neonszemét. Esti fényben fürdött a parányi település, és benne Nyúl Barni. A nagy ragyogásban észre sem vette, amikor a Tojás Rt. csapata elgurult mellette – a főváros irányába.