A nádpálcától az élménypedagógiáig

A testi fenyítés, illetve az előre meghatározott tananyag reprodukálásának követelménye végigkísérte az elmúlt évszázadok oktatási rendszereit, és a diák személyiségét figyelmen kívül hagyó pedagógiáknak a régi időkben is megvoltak az ellenzői – derült ki a Beszélő Könyvek sorozat legutóbbi rendezvényén. A június 22-én zajlott előadáson dr. Pukánszky Bélát, a Szegedi Tudományegyetem professzorát hallgathatta a – Teleki Téka freskós termét a zuhogó eső ellenére is betöltő – publikum.

Az előadás előtt két diák Rotterdami Erasmus és Montaigne iskolakritikájából olvasott fel részleteket. „A gyermeket alig 

négyesztendős korában iskolába küldik, ahol egy tudatlan, durva, romlott erkölcsű, néha nem is józan eszű, gyakran holdkóros vagy nyavalyatörős [...] tanító trónol.” „A jó nevelő figyelembe veszi a gyermekkor sajátosságait és a gyermek egyéni adottságait: A gyermekkornak a kellemes és gyermekies dolgok felelnek meg. Ezért az ő tanításukból minden mogorvaságnak és darabosságnak hiányoznia kell” – vélte Erasmus.  Montaigne így látta kora oktatási rendszerét: „A kollégium nálunk ifjú rabok börtöne: lakóit züllötté teszik, mivel a züllöttségüket büntetik, még mielőtt züllöttek lennének”.

A német váltás

A reneszánsz humanistái a túlfeszített kritika hangján szólaltak meg, és ez a kritika végigvonult az elkövetkező századokon – szögezte le dr. Pukánszky Béla előadása elején, majd az élet minden területére kiterjedő fizikai büntetés létjogosultságát megkérdőjelező mentalitásváltást körvonalazta. 

Bizonyos időszakokban, így a 19. században is felerősödtek az iskolával kapcsolatos ellenérzések. Német orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy az oktatási rendszer tönkreteszi a diák lelkét, ezt jelzik a pszichoszomatikus tünetek, valamint az öngyilkosságra való hajlam. A német kritika II. Vilmos császárhoz is eljutott, aki ennek hatására elrendelte a tananyag csökkentését. A 19. század végére így gyermekközpontúbb lett az oktatás, bizonyos tantárgyak kikerültek a tananyagból, ugyanakkor nagy szerep jutott a szabad rajznak. 

– Az első nagy reformpedagógus tehát maga a császár volt – vonta le a következtetést az előadó. 

Csodálat és követendő példa

A következő percekben a reformpedagógia előfutárának tekintett Rousseau-ról (1712–1778) esett szó, aki „a feje tetejéről a talpára” állította a pedagógiát, a jónak született, később nem megfelelő módszerekkel elrontható gyermeket helyezve mindenek fölé. Emile, avagy a nevelésről című regényében a későbbi élménypedagógiák – többek között a mimézis, a pedagógiailag megkonstruált „mintha-világ” – gyakorlatát vetíti előre a nagy gondolkodó. Dr. Pukánszky Béla ennek kapcsán arra is felhívta a figyelmet, hogy a nagyszerű elmélet kidolgozója a gyakorlatban csapnivaló pedagógus volt. Ezzel szemben a rendetlenségbe rendet vivő, sokak által unalmasnak tartott Johann Friedrich Herbart (1776–1841) zseniális nevelőnek bizonyult. Herbart Rousseau-tól eltérően nem a cselekvéses foglalkozásokat, tárgyi tevékenységeket tartotta fontosnak, hanem a belső munkára, a képzettársításokra alapozott, mesélt, és meséi megelevenedtek a gyermeki képzelet színpadán. Nem közelített csodálattal a gyermekhez, nem akart leguggolni hozzá, nem kutatta a lelkét, hanem személyiségével a példaképet, a követendő felnőttmodellt sugalmazta – hallhattuk az előadótól.

Ahol a diák „nyersanyag”

A személyiséggel keveset törődő, urbanizált pedagógia az osztálytermek kialakításában is megmutatkozott. A tömegoktatás gyáriasságát érzékeltették azok a 19. század végi, 20. századi karikatúrák is, amelyekből az előadó jó párat bemutatott. A szemléltetőanyagban egy 1962-ben készült sajtófotó is helyet kapott – Ács Irén Az első bizonyítvány című fényképe –, amely a jóságos arcú, de a bizonyítványt a katedráról átnyújtó tanítónő megjelenítésével szintén a bürokratikus pedagógiai tér üzenethordozója. Ennek ellenpéldája az a több mint 70 évvel korábban készült kép, amelyen a reformpedagógia esszenciája, a diák és pedagógus közötti közvetlen kapcsolat jut kifejezésre.

A „kevesek” iskolája

Az első alternatív tanintézetet 1889-ben az angliai Abbotsholme-ban alapították gazdag családok gyermekei számára. Ott, a „kevesek” iskolájában valósult meg a bentlakásos kastélypedagógia. A tanárok együtt laktak a diákokkal, a nap sporttevékenységgel és áhítattal kezdődött, a változatos, élményszerű foglalkozások között hegedűoktatás, kísérletek, galambdúcépítés és színdarabok bemutatása is szerepelt. 

Az előadást kérdéseivel interaktívvá tevő Lázok Klára, a Teleki Téka főkönyvtárosa ennél a pontnál azt tudakolta a meghívottól, hogy mi vezetett az új oktatási forma megteremtéséhez.

A 19. század végén egy új embereszmény kezd kialakulni, a tőkét termelő, fölhalmozó, hangya típusú ember mellett megjelenik a tücsök típusú, konzumáló, azaz fogyasztó embertípus, aki a gyermekeinek is meg szeretné könnyíteni az életet. A századfordulón a civilizáció béklyóiból kiszakadni akaró ember kivonul az alpesekbe a zongorával. Ez a felgyorsult urbanizációval szemben védekezni óhajtó ember gyönyörű elvágyódása. Ekkor születik meg a felismerés, miszerint nincs csodálatosabb a gyermeknél, aki megment a felgyorsult világtól – fejtette ki dr. Pukánszky Béla.

Gyermekbarát tömegoktatás

 A kor filozófusai azt hirdették: legyen a gyermek a játékmester, merítkezzünk meg az ő ősi zsenialitásában. Ez a mentalitás vezetett a művészetpedagógia kialakulásához. A reformpedagógia tömegessé válása az első Waldorf-iskola megszületésével esik egybe. Az I. világháború utáni letargiában a német összeomlást egyesek a porosz iskola számlájára írták. Erről, illetve a gyermekek és fiatalok fejlődésében rejlő lehetőségekről tartott 1919-ben előadást Rudolf Steiner a Waldorf-Astoria cigarettagyár munkásainak, akik az értekezés végén arra kérték a filozófust, alapítson iskolát a gyermekeiknek. A tanintézet még azon év őszén megnyílt.

Az alternatív tanintézetekben az oktatás tere is átrendeződött, kisebb lett a bútorzat, az addig egymás hátát néző diákok pedig a – nagyrészt alkotó jellegű – tevékenységeknek megfelelően székeikkel körbe ülhettek, illetve kisebb csoportokba verődhettek. Dr. Pukánszky Béla szerint azonban nem kizárólag a belső tér átalakításán, sokkal inkább az ötletek gyakorlatba ültetésén múlt a reformpedagógia sikere. Az előadó értekezése végén arra is felhívta a figyelmet, hogy az alternatív ötletek sok esetben a hagyományos iskolákban is életképeseknek bizonyultak, erre utal a projektmódszer elterjedése is.

– Nincs fehér vagy fekete, a módszerek együtt hatnak. Ez a pedagógia szépsége – zárta gondolatmenetét a meghívott, aki szerint az igazán jó iskola nem életidegen elvek alapján működik, és mindig képes a megújulásra. 

Neveléstörténeti kiállítás

Az előadóhoz intézett közönségkérdések megválaszolása után az est a Teleki–Bolyai Könyvtárban folytatódott, ahol Nádpálca és lexikon címmel nyílt érdekfeszítő kiállítás. A Református Kollégium háromszáz éves múltját ünneplő jubileumi  tárlat a Teleki Téka gazdag könyvanyagán keresztül mutatja be a különböző korok erkölcsi és pedagógiai szemléletmódját az antik görögöktől a felvilágosodás koráig, külön kitérve a magyar neveléstörténetre és ennek marosvásárhelyi vonatkozásaira. A tárlókban a nagy gondolkodók – Platón, Rabelais, Descartes – művei mellett 17., 18. századi iskolai jegyzetfüzeteket is láthatunk, a falakon pedig Láng Orsolya költő, író, képzőművész illusztrációival csalogató pannók vezetnek végig az elmúlt századokon. 

A megnyitón Lázok Klára, a Teleki Téka főkönyvtárosa megköszönte a kiállítás létrehozásában szerepet vállaló munkatársak odaadását, majd a tárlat kurátora, László Lóránt történész szólt az egybegyűltekhez.

– Könyvtárunk alapítója, Teleki Sámuel rajongója volt az antik görög és római irodalomnak és tudománynak, megélője a felvilágosodás kori eszméknek, és működtetője az állam jobbító akaratú intézkedéseinek. Az idén 300 éves Református Kollégium pedig tanárain és innen elinduló diákjain keresztül laboratóriuma volt a különböző, Nyugatról érkező elképzeléseknek – emelte ki a történész, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy bár az idők során a nevelésnek hatalmas tapasztalati múltja lett, a mezopotámiai alapfokú írnokképző és egy kétszáz évvel ezelőtti erdélyi kis iskola között alig találni különbséget. 

– Korok és nevelési módok váltották egymást, de a nádpálca szinte mindig suhogott. Természetesen ez sarkítás, hisz a felvilágosodás korának köszönhetjük annak a modern nevelési és pedagógiai rendnek a megalkotását, amiben ma is élünk. Hosszú századok után ekkor fedezték fel a gyermekkor értékét – tette hozzá László Lóránt, aki a továbbiakban a neveléstörténeti korok közös motivációjára, az adott vagy elképzelt politikai és társadalmi rend kialakításának, alátámasztásának, megerősítésének szándékára is kitért.

A kurátor a kiállítás létrehozásában nyújtott segítségért a megyei könyvtárnak és kollégáinak is köszönetet mondott. Amint az a megnyitón is elhangzott, a neveléstörténeti tárlat egy évig látogatható, ősszel részben fel fogják frissíteni.