Igazán nem akarok belekontárkodni a kortárs képzőművészet művelőinek magyarországi dolgába, hiszen ők jobban tudják, hogy miért is folyik a csata. Mi az igazi, a mögöttes, a be nem vallható tét.
Igazán nem akarok belekontárkodni a kortárs képzőművészet művelőinek magyarországi dolgába, hiszen ők jobban tudják, hogy miért is folyik a csata. Mi az igazi, a mögöttes, a be nem vallható tét.
Adva van egy múzeum, amelynek feladata a legfrissebb művészi alkotások gyűjtése, rendszerezése, feldolgozása, kiállítása, propagandája. (Vélem én.) Ennek a múzeumnak, olvasom, más, modernebb interaktív funkciói is vannak. Éppen ennek az interaktivitásnak, kölcsönösségnek a jegyében a ma alkotó művészek úgy érzik, hogy beleszólhatnak a múzeum menedzsmentjébe, amikor azt követelik hangos demonstrációval, hogy beleláthassanak abba a pályázatba, még inkább a pályázat elbírálásának lefutott menetébe, amellyel megválasztották az új (fő)igazgatót.
Minden intézmény, így a múzeumok sorsa is az, hogy időről időre, meghatározott időközönként – a működési szabályzat értelmében – egy-egy dirinek lejár a megbízatása, újat kell helyette tenni, választani, ki kell írni a vezető állásra, az irányítói funcióra a pályázatot. Ezen egy nyer, a többiek rendszerint veszítenek. Civilizált, európai körülmények között a vesztesek beismerik, elismerik, hogy alulmaradtak, de nem fetrengenek a porban, bánatban, vádakban, a győztes pedig munkához lát. Ez lenne a rend.
A művészek viszont látni akarják, hogyan hirdettek/hoztak ki nyertest. Nincs-e az ügyben csalás, suskus, előre levajazott pályatest, átverés, protekció, telefonos/e-mailes utasítás, kézivezérlés, közvetlen beavatkozás. Ahogyan ez már több esetben is előfordult a történelmi demokráciák újabb és korábbi bugyraiban.
Szívük joga.
Ám a tévének nyilatkozók szerint nem is az új főigazgató személye korbácsolta fel az igazságérzetüket, hanem ahogyan a pályázat eldőlt (mint folyamatos cselekvés). Sőt, az új vagy a régi vezető személyisége, tettei, CV-je egyáltalán nem fontos számukra. Mondom, csakis a döntés mechanizmusa.
Én innen a Maros- és Poklos-partról a magam tapasztalatával másként látom. Nekem az évek és főnökök változása azt sugallja, hogy sokkal fontosabb azt megnézni, mit is fog tenni, mit tehet, használhat, hogyan fog irányítani. Ha a budapesti Ludwig-múzeum új menedzsementje elegendő forrást tud mozgósítani, szerezni, ha betölti hivatását mint muzeális, művészeti interaktív intézmény. Ha a vezető rátermett, bizalmat tud gerjeszteni az intézmény iránt, ha fenntarthatja annak jó renoméját és a fejlődést-fejlesztést. Efféle szempontokról egyáltalán nem szólnak a híradások.
A pályázat lefolyása vajmi keveset számít, ha alkalmas ember kerül az intézmény élére. Nem érdekes a pártkötődése, ha a művészet és művészek csak profitálhatnak a körülményekből, lehetőségekből, felkínált alkalmakból.
Végtére is az jutott eszembe, hogy Erdély a 17. század elején, 1613-ban egyáltalán nem akarta Bethlen Gábort fejedelemnek. Őt a török hatalmától tartva a felelős rendek féltökben eligálták, választották meg a kolozsvári országgyűlésen. Márpedig ez a választás felette jónak bizonyult. Kiváló végeredménnyel vonult be a 16 évig tartó fejedelmi kormányzat a történelembe. Bethlen a legnagyobb fejedelmünk, a török, aki odatevé pedig, egyik legádázabb ellenségünk volt. Igaz, akkor még nem ismerték a demokrácia mai fogalmát, és a legmodernebb művészek messze Erdélytől a Seicento Itáliájában éltek. Múzeumok pedig csak kétszáz évvel később támadtak tájainkon.
