Műtét (4. rész)
2013-02-06 13:44:15
- Bodolai Gyöngyi
Annyira rettegtem, hogy nem találok ma sem illő hasonlatot a bennem kavargó érzések kifejezésére.
Annyira rettegtem, hogy nem találok ma sem illő hasonlatot a bennem kavargó érzések kifejezésére. Bár az orvosnő alaposan elmagyarázta, hogy mire számíthatok, régi történetek jutottak eszembe ismerősökről, akik úgy ébredtek a kórházi ágyon, hogy a mellük helyén csak az összevarrt seben levő kötést tapinthatták. Aztán egy barátnőm édesanyjának az esete ötlött fel, akit műtét közben felébresztettek, s közölték vele, hogy a melleiben levő csomók rákos eredetűek, ezért le kell vágják mind a két mellét. Az ijedtségtől és az elkeseredéstől nem hatott az altatószer, s a továbbiakban mindent látott, hallott és érzett, ami történt vele. Ez annyira megviselte, hogy a depresszióból soha többé nem tudott kigyógyulni. Egyik történet a másikat követte, s amit gyermek- és fiatalkoromban a témáról hallottam, minden szörnyűség felelevenedett bennem.
Időközben a szomszédos ágyban fekvő nő a rövid alvás után újra magához tért, s ütemesen jajgatni kezdett, miközben a férje hol a homlokát, hol a kezét simogatta. Most lenne jó az agykontroll – tettem szemrehányást magamnak, hogy nem voltam elég kitartó a módszer elsajátításában. Mivel jobb nem jutott eszembe, lehunytam a szemem, és számolni kezdtem. Körülbelül a kétszáznál tartottam, amikor sikerült kiszakadni a kórterem fehéreszöldes világából, ami korántsem a megnyugvás, hanem az aggodalmak színterévé vált. A kétszázon túl végre újra elszenderedtem. De ezúttal is, mint évek óta minden álmomban, a baleset napja elevenedett meg. S a kérdés, a mindenkori kérdés, hogy miért kellett megtörténnie velem. Tizenéves koromtól biztosan ülök a kormánynál, a jogosítvány birtokában a közutakon évtizedeken át vezettem – egy kisebb incidenst leszámítva – gond és baj nélkül.
A baleset napján az Egyesült Államokból érkezett vendégeknek mutattam meg a várost. A hölgy, aki magyar újságot szerkeszt Amerikában, s férje, aki orvosként dolgozik, a New Orleans-i szökőár áldozatai voltak. A víz elöntötte a lakásukat, s amikor elvonult, a leülepedett porban próbálták menteni azt, amit még menthetőnek gondoltak, de a feleség asztmát kapott. Onnan, a világ végéről ajánlották Szovátát a fulladásos köhögések enyhítésére, de pechükre (egy magyarországi barátnőjével érkeztek) a fürdőváros főutcáján akkor cserélték a vezetékeket, s ott is óriási por fogadta őket. Elkeseredésükben jöttek Vásárhelyre. Délután megnéztük a várost, este színházba mentünk. Bár szerdai nap volt, nekem „szomorú vasárnap” marad. Rögtön a darab után indultunk Szovátára, majd kényelmesen utaztam hazáig. Gondolatban már éppen vacsorázni kezdtem, amikor az út közepén haladó fehér kocsit észrevettem. Vagy részeg, vagy siet – állapítottam meg, s kétszer is lámpáztam, hogy figyelmeztessem. De nem a helyére ment, hanem arra a sávra, ahol haladtam, s nagy sebességgel jött velem szembe. A visszapillantó tükörben egy furgont láttam a hátam mögött. Hogy az ütközést elkerüljem, a sánc felé rántottam a kormányt. A betonhíddal való ütközés után hónapokig próbáltam felidézni a két fiatal férfi arcát, akik kedvesen szólongattak. Mondták, hogy az ország déli részéből valók, s nagyon megörvendtek, amikor néhány másodpercre magamhoz tértem. Megkérdezték: ki tudok-e szállni, mert érkezik a mentőkocsi. Majd káromkodtak egyet amiatt, hogy a rendőrség visszautasította, hogy a helyszínre jöjjön, pedig a fehér kocsi rendszámát is megjegyezték, s ők is félig-meddig a sánc oldalára húzva kerülték el az ütközést. Valahogy kiszálltam, de közben ordítani szerettem volna a fájdalomtól. Azt már nem tudom, hogyan kerültem a mentőkocsiba, s a táskám ki tette mellém, mert újra elvesztettem az eszméletem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki megérint, s az anyanyelvemen kérdi, hogy ferde-e a gerincem. Soha kérdés olyan jól nem esett, addig ugyanis szinte fel sem fogtam vagy alig értettem a más nyelven elhangzott mondatokat. Eltörött a gerincem? – kérdeztem, ahogy a fájdalomtól végre levegőt kaptam. Nincs semmi baj – mondta, s hiába mutattam a fájó, feldagadt jobb kezem, amellyel a kéziféket fogtam, azt már nem röntgenezte meg. Egy éjszakát töltöttem a sürgősségi ügyeleten, ahol időnként olyan trágár szövegek hangzottak el, hogy kedvem lett volna a föld alá süllyedni szégyenemben, amikor arra gondoltam, hogy a szomszédos ágyakban fekvő idős betegek is hallják. S bár elláttak, cserélték a perfúziót, mégis úgy éreztem magam, mintha levegőnek tekintenének.
