2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Műtét (3. rész)

Az altatóorvos távozása, s a szomszéd ágyban fekvő, nálam jóval fiatalabb nő kioktató szavai nyomán ügyetlenségem okain kezdtem gondolkodni az erdélyi nagyváros elismert intézetének sebészeti klinikáján, ahol a mellműtétre vártam.

Az altatóorvos távozása, s a szomszéd ágyban fekvő, nálam jóval fiatalabb nő kioktató szavai nyomán ügyetlenségem okain kezdtem gondolkodni az erdélyi nagyváros elismert intézetének sebészeti klinikáján, ahol a mellműtétre vártam. Nem sikerült megosztanom, tisztáznom aggodalmaimat az orvossal, s hálám jele is a zsebemben maradt. Ahogy visszafeküdtem az ágyra, azon bosszankodtam, hogy miért nem tudok olyan elegánsan borravalót adni, olyan laza természetességgel zsebbe csúsztatni a borítékot, ahogy sokan teszik. Talán abból fakad a gátlásom, hogy mindig olyan mesterséget űztem, amelyben nem volt szabad pénzt elfogadni, s el sem tudtam volna képzelni, hogy elvárjam valakitől. Sem harminc évvel ezelőtt, sem ma nem jött divatba, nem vált bevett szokássá, hogy a szülők ilyen módon fejezzék ki hálájukat a pedagógusnak, ha elégedettek a munkájával. Amíg tanítottam, év végén vagy a négyéves ciklus lejártával a virágcsokrok mellé egy kínai feketekávés készlet járt az osztályfőnöknek. Kaptam is néhányat, amiből sohasem ittam kávét, annyira kicsik voltak a csészék, de akkoriban azt lehetett az üzletben megvásárolni. Mondják, hogy helyenként ma bőkezűbbek a szülők.

A borítékkal viszont nagyon megjártam egyszer. Társaságban mindig derültséget kelt, amikor a történetet elmesélem. Kétéves volt a kisfiam, s orvoshoz kellett vinnem. Reggel még bementem a munkahelyemre, ahol a kolléganőm – hallván, hogy hova készülök – megkért, hogy egy számlát adjak be a lakóbizottsághoz, ami a járóbeteg-rendelő szomszédságában van. Elvállaltam, mert feltételeztem, hogy várakozni kell, így hát lesz rá bőven időm. Nos, nem így történt. Amikor hazamentem, kiderült, hogy a dadusnak nem sikerült felöltöztetnie a fiamat, s amire elkészültünk, utolsónak estünk be a rendelőbe. Az orvos megnyugtatott, nincs semmi komoly baj, s így jókedvűen kopogtattunk be a szomszédos tömbház földszintjén levő lakóbizottsághoz, ahol egy barátságtalan hölgy vette át a borítékot. Kinyitotta, megnézte, majd vissza is adta, hogy neki nem pénz, hanem a számla kell. Azt hittem, kifut a lábam alól a talaj, amikor rádöbbentem, hogy összecseréltem a borítékokat, s az orvosnak a számlát adtam oda. Futólépésben tettük meg az utat a rendelőig. Gyors kopogtatás után benyitottam, s az orvos, aki kedvesen, barátságosan nézett rám, éppen a ballonkabátját gombolta. A szégyentől kipirulva dadogtam el, hogy elnézését kérem, de összecseréltem a borítékokat, s jó lenne, ha a számlát visszakaphatnám. Gúnyosan végigmért, aztán az asztalra tette az elegánsan kopott orvosi táskáját, s sorra kivette a borítékokat. A harmadik után megmérgelődött, a táska tartalmát az asztalra borította, s rám mordult: tudja mit, a többit nézze meg maga. Szégyenemben azt hittem, hogy a szó szoros értelmében a föld alá süllyedek, aztán elkezdtem nyitogatni a borítékokat, s az utolsóból végre kifordult a számla. Megsemmisülten vettem elő az igazit, de még mielőtt a többi mellé csúsztathattam volna, megvetően rám szólt: azonnal vegye vissza és távozzanak. A fiam, aki mellettem állt, és nem a helyzet komikumát, csupán a drámaiságát érzékelte, sírni kezdett. Életem egyik legkellemetlenebb élményét visszapörgetve mintha végre magyarázatot találtam volna ügyetlenségem igazi okára. A kellemetlen emlékek hatására megpróbáltam újra elbóbiskolni.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató