Munkavállalás a vasfüggöny két oldalán
Turóczi Csabával, egy 62 éves budapesti apával beszélgettünk, aki a rendszerváltás után 1992-ben és 1996-ban építészként dolgozott Németország nyugati és keleti részében. Megkértük, hogy beszéljen a két országrész általa tapasztalt különbségeiről.
„1992-ben született meg az idősebb lányom, Renáta, de születése után még két hétig bent volt a kórházban. Mire hazahozták anyucival, két nap múlva indultam külföldre. Ott kellett hagynom a feleségemet a kisbabánkkal” – meséli az akkor 32 éves Csaba, aki nem sokkal a rendszerváltás után munkalehetőséget kapott Németországban. Az akkori kétes megélhetésük végett kénytelen volt elfogadni ezt a lehetőséget, és építészként tevékenykedett egy jesteburgi birtokon, aminek egy meglehetősen tehetős tulajdonosa volt.
„Erdős terület volt, azon volt egy kastély. Annyira dúsgazdag ember volt, hogy árvaházat működtetett jótékony célokból a birtokán.”
Ez az illető minden évben kopóversenyeket rendezett, amiben rendszerint részt vettek az ország előkelőbb rétegének tagjai. Az esemény során vadászkutyák igyekeztek egy rókabél nyomára vezetni lovas gazdáikat, mindezt egy akadálypályán át, az erdő sűrűjében. Csabát és csapatát e pálya megépítésére alkalmazták.
„Fákat kellett kivágni, a rönköket el kellett helyeznünk egy méter magasságba. Az útvonal mentén le kellett gallyazzuk a fákat, nehogy beüssék a fejüket a lovasok. Fenyőfákat kellett ideiglenesen elültetnünk, hogy azok jól mutassanak.”
Ezenkívül a munkaköri leírásukba nem egészen beleillő tevékenységeket is folytattak, mindazt azért, hogy biztosítsák a résztvevők kényelmét.
„Mindig készenlétben kellett lennünk. Például, ha megdöglött egy ló, akkor azonnal megadták a tetem koordinátáit, és nekünk feltűnésmentesen el kellett távolítanunk.”
Miután a kopóversenynek vége lett, éjjel egy hatalmas tábortüzet raktak, majd asztalokat és padokat kellett felhúzniuk. Megkezdődött az ünneplés.
„Az asztalok tele voltak sörrel, ott helyben sütöttek török kenyeret, csirkét, disznót, mindent, amit csak el tudsz képzelni, rengeteg pezsgő, drágábbnál drágább borok… Csettintésre bármit odahoztak a pincérek.”
Meglepő volt, hogy a gazda vendégszeretetéből Csaba és társai is részesültek. A hatalmas mulatságon ugyanis nekik is helyet biztosítottak. Habár az elején meg voltak szeppenve, végül együtt fogyasztották el a különlegesnél különlegesebb ételeket és italokat.
„Megbecsültek. Tudták, hogy mi építettük a pályát, mi raktuk a tüzet. Megtiszteltek, és azt mondták, hogy annyit ehetünk és ihatunk, amennyit szeretnénk.”
A birtokon és a tulaj más létesítményei körül ezután folyamatosan zajlottak a munkálatok. Ők meg szabadnapjaikon bejárták Hannover és Hamburg városát. Csabának egyre jobban kezdett feltűnni, hogy ott, az akkori Németországi Szövetségi Köztársaság területén mennyire magas volt az életszínvonal.
„A munkáltatónk egy kétütemű Wartburggal érkezett ide. Képzeld, egymillió kilométer volt már benne. Itt cserélte le az első külföldi autójára, egy Audi Quattróra. A Wartburgot meg később mi kellett hazavezessük. Nagy buli volt. Képzeld el, amíg ott voltunk, mindennap halat és vagdalt húst reggeliztünk.”
Természetesen a termékválaszték is többszínű volt, mint itthon. Olyan italokat és ételeket fogyaszthattak, amilyeneket még sosem láttak. Egyik kiruccanásuk során beültek egy Guinness sörözőbe.
„Akkora szép korsót kaptunk, hogy csak na… Fekete sör, kávésör! Le is küldtem, és hát erősebb volt, mint addig bármi, amit ittam. Aztán nagyon finom garnélarákos szendvicset ettem, valamilyen majonézes mártással volt megkenve. Olyan finom volt, nem is érdekelt, hogy tíz márkába fájt. Utána meg egy kirakatban, emlékszem, láttuk Michael Jordannek a cipőjét. El voltunk ámulva.”
Itt Hannoverben azonban nem csak a hedonizmus ezen oldalait ismerték meg. Jártak ugyanis az ottani vörös lámpás negyedben, ahol az ott dolgozók a nemiség határait – hát, hogy is mondjam – többféleképpen húzták újra. Habár mint házasember, Csaba az efféle tevékenységekből kimaradt, a játéktermekbe azért benézett.
„Kint még semmit nem hallottam. Ahogy benyitottam, olyan hangos zene csapott meg, hogy vert a levegő. bumm, bumm, bumm. Ott meg, képzeld, voltam egy helikopterszimulátorban, ami már akkor olyan volt, hogy képernyőkkel vettek körül. Érezted, ahogy dől meg, mozgott az ülés.”
Persze olykor lelkiismeret-furdalása volt, hogy amíg ő szórakozásra és ínyencségekre költi a pénzt, addig otthon a felesége neveli a gyerekét.
„Viszont kerestem annyit, hogy néha azért megengedjek ezt-azt magamnak, úgy, hogy a nagyját még haza is tudtam küldeni. Én meg őszintén nem bánom. Felejthetetlen élmény volt, és mindenkinek ajánlanám. Egyszerűen brutális látni, hogy mire képes az ember pénzt költeni, és mennyiféle beteg dolog van.”
Egy hónappal később Csaba haza is tudott térni, és anyagilag pár évig stabilan álltak. Ám amikor megszületett a második lánya, ismét arra kényszerült, hogy Németországban keressen munkát. Ezúttal azonban a hajdani Német Demokratikus Köztársaság területén dolgozott. Enyhén szólva nem volt elragadtatva az ottani lakosoktól.
„Van egy szokás a németeknél, amikor befejezik egy ház építését, akkor egy hatalmas bulit csapnak a szomszédokkal, hogy meghálálják, hogy hosszú ideig eltűrték a hangoskodást. Ez legalábbis így megy a nyugatnémeteknél. Itt csak a szomszédok elé vágtak egy láda sört. Komolyan mondom, ennél jobb lenne a semmi.”
Csaba bejárta a nagyvilágot, és látta az egykor szocialista és más országok közti különbségeket. Elmondása szerint hatalmas a színvonalkülönbség. Mindezek ellenére mégis boldog, hogy lehetősége van otthon élni és megélni.
H. Nagy Szilárd
