Munkácsy: egy világsiker története

Munkácsy Mihály (Munkács, 1844. február 20. – Endenich, 1900. május 1.) születésének 180. és halálának idei 125. évfordulója alkalmából tavaly a budapesti Szépművészeti Múzeum által rendezett nagyszabású kiállításon több mint száz műalkotás, archív fotók, dokumentumok és kultusztárgyak segítenek még jobban megismerni az egyik leghíresebb magyar festő életét, sikereit és páratlanul gazdag életművét. 

Március 14-én én is megtekinthettem ez a rendkívüli kiállítást. Krasznai Réka, a kiállítás kurátora szerint e jubileumi kiállítás fő célkitűzése Munkácsy művészi sikertörténetének feltérképezése, melynek során a jól ismert alkotásokat is új szempontok mentén, a fordulatos pályakép lencséjén keresztül mutatják be. A tárlat Munkácsy fő művei mellett kevésbé ismert, ritkán vagy még sosem látott festményeit is bemutatja: magángyűjteményekből és külföldről kölcsönzött rejtőzködő remekműveken keresztül világítja meg azokat a társadalom- és kultúrtörténeti tényezőket, illetve hatásokat, amelyek a művész 1870–1880-as években kibontakozó karrierjét befolyásolták, hozzájárultak hírnevéhez és a máig töretlen Munkácsy-kultusz kialakulásához.

Munkácsy hazai kultusza minden más magyar képzőművészét felülmúlja; az irodalomban Petőfi, a zenében Liszt állítható párhuzamba vele. A festő még csak a harmincas évei közepén járt, amikor már termet neveztek el róla a Magyar Nemzeti Múzeumban, később a Budavári Palotában is volt Munkácsy-terem. 1882-ben mutatta be a fővárosban a Krisztus Pilátus előtt festményét, ekkor uralkodói fogadtatásban részesült, a Képzőművészeti Társulat ezüst babérkoszorúval tüntette ki, ami a kiállításon is megtekinthető. Munkácsy az emberi arcokba annyira belefestette a lelket, hogy szinte beszélgetnek a festményein. Tájképei, szalonképei lenyűgözőek, a színkombinácíók szimfóniaként hatnak. Egy hatalmas teremben két egymással társalgó óriási kép a Honfoglalás és a Golgota. Árpád apánk és Jézus Krisztus néznek le ránk isteni szeretettel, és a látogató előtt lepereg a magyarság történetének ezer éve.

Munkácsyék párizsi palotája a nemzetközi előkelő társaságok, a francia arisztokrácia, a kozmopolita művésztársadalom találkozóhelye volt. Liszt Ferenc egyik utolsó fellépése Munkácsyék szalonjában volt 1886. március 22-én, a tiszteletére rendezett ünnepélyen. Az egész terem felállt, a lelkesedés leírhatatlan volt. Miska és Liszt megölelték egymást, mélyen elérzékenyülve. Ez volt a két nagy magyar művész diadalünnepe. Munkácsy ekkor festette meg Liszt Ferenc utolsó portréját. Ha a látogató sokáig nézi ezt a kiállított Liszt-portrét, mintha messziről halkan megszólalna a Magyar rapszódia.

Az utolsó kiállítóterem a legszomorúbb, hisz Munkácsy ravatalát láthatjuk a Műcsarnok szoborcsarnokában (1900. május 8.), majd a katafalkot a Műcsarnok előtt a temetési menettel (1900. május 9.). Igen, Munkácsyt a magyar nemzet fejedelemként temette el, lelke a magasabb dimenziókban lehet, hogy most is fest, teste a Kerepesi temetőben nyugszik.

Csodálatos a kiállítás, egy életre szól ez az élmény. Mindenkinek ajánlom. Remélem, hogy nemsokára a magyar filmipar Munkácsy Mihály életéről egy Oscar-díjjal is elismert filmet rendez. A kiállítás március 30-ig látogatható.