2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hogyan viszonyulnak a mai kortárs irodalom képviselői

az avantgárd irányzathoz, szoktak-e „kirándulni” a műnemek között, és hogyan rendeződnek alkotásaikban egységes képbe a szövegtörmelékek? – ezek a kérdések fogalmazódtak meg A mai magyar irodalom szépsége című beszélgetésen múlt szombaton a Nemzeti Színház Kistermében.

A marosvásárhelyi könyvünnep keretében szervezett irodalmi est vendégeivel – Kemény Istvánnal, Oravecz Imrével, Erdős Virággal és Tolnai Ottóval – Csuhai István, az Élet és Irodalom című lap versrovatának szerkesztője beszélgetett.

A beszélgetés résztvevői (balról): Oravecz Imre, Erdős Virág, Tolnai Ottó, Kemény István és Csuhai István 
Fotó: Nagy Tibor


Az eszmecsere kiindulópontjaként Csuhai elárulta, hogy az estre készülve azon töprengett, mi a közös a négy alkotóban azon túl, hogy együtt érkeztek a könyvvásárra, és együtt is fognak innen távozni. A választ számára Erdős Virág újonnan megjelent könyve hozta meg, amelynek olvasásakor felmerült benne, hogy a kulcsszó a mai értelemben vett – nem a múlt század eleji irányzatra, hanem a költészet mai felfogására utaló – avantgárd lehet.

Oravecz Imre elismerte, hogy költői pályája kezdetén szembefordult mindennel, ami körülvette, gyökeresen mást akart. Ugyanakkor ő is a nagy elődök hangján próbált először szólni, József Attilát, Radnótit utánozta, de azokat az első alkotásokat soha nem publikálta.

– Amit ma avantgárdnak nevezünk, az régiesnek, retrónak számít. Az ember nem akar retró lenni, ezért nem igazán örülök ennek az észrevételnek – jegyezte meg Erdős Virág, aki új kötetében megjelent, Csuhai által képverseknek nevezett alkotásait inkább képekkel összekötött, félirodalmi instaverseknek tartja.

Tolnai Ottó a pályája kezdetén kialakított kapcsolatait idézte fel az avantgárd mozgalmakkal, amelyek azután kezdtek kibontakozni a Balkánon, hogy Jugoszlávia szembefordult a Szovjetunióval. Ebből az időszakból Tolnai Danilo Kis belgárdi egyetemista újító szándékú, formabontó lapját emelte ki, amely a költészetére is hatással volt.

– Az én viszonyom az avantgárdhoz kevésbé gazdag. Olyan tartalék ez számomra, amelyet egyszer majd talán szeretni fogok – mondta Kemény István, majd elismerte, hogy legutóbbi kötetének Nílus című verse egy deltában végződik, így tulajdonképpen képvers.

A következő, szintén közös pontként megfogalmazott kérdés a műnemek váltogatására irányult.

Oravecz Imre a vers és próza besorolás helyett szerencsésebbnek tartja a líra és epika megnevezést, prózát miniesszék formájában ugyanis már  a regénye előtt is írt. Terjedelmesebb epikai művébe nem kezdett volna bele, ha nem érez személyes késztetést a kivándorlás témájával foglalkozni. Csuhai felvetésére azt is elismerte, korábbi verseiből sok elemet felhasznál a regényében. Ugyanakkor a regényírás számára egy teljesen más munka, „gályarabság, bányászat”.

Erdős Virág a műnemek közötti átmenetek problematikájáról szólt. Oraveczhez hasonlóan úgy vélte, nagyregényt írni egészen más, mint verset, majd eljátszott a gondolattal, hogy mikortól számít igazán költői produktumnak egy verses formában írt alkotás.

– Az ember időnként úgy érzi, ez is csak egy tipográfiai probléma – tette hozzá a költőnő Simon Mártont idézve, aki egyszer le is írta, hogy attól fél, nem is igazi költő, csak túl sokszor nyomja meg a számítógépen az „enter” gombot. 

Tolnai Ottó szerint az anyag milyensége határozza meg, hogy miből lesz vers  és miből próza. 

Kemény István eddig két regényt írt, egy harmadikat is szeretne, és ki nem állhatja a költői próza kifejezést.

– „Rendes” prózát akarok írni, amin nem látszik, hogy költő írta – jelentette ki, majd hozzátette, nincs prózaírói agya, így regényeinek világa mondatonként áll össze.      

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató