Harmincnégy évvel ezelőtt már dörögtek a fegyverek Temesváron. Ma, amikor ezeket a betűket vetem, és holnap, amikor Önök olvassák őket, évfordulóra emlékezünk. És nem ünnepelünk, mert nincs mit ünnepelni. Ünnepelni akkor lehetett, és ünnepeltünk is, örömmámorban úszott az ország, örömmámorban úsztunk mi is harmincnégy évvel ezelőtt, igaz, ennek ideje csak december 25-e körül érkezett el. Mert azelőtt szinte folyamatosan ropogtak a fegyverek Temesváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen és nem csak, és most már teljesen tiszta – noha elhozta a változást 1989 decembere, mégsem hozta azt el teljesen. A román kommunista párt másodvonala hatalomátvételének terheit és következményeit nyögjük ma is. A hazai, örökösen elbaltázott, szétlopott, korrupcióban pancsoló belpolitika úgy átszőtte az életünk, hogy már azon sem lepődünk meg nagyon, amikor a kistelepülés helyi vezetősége bukaresti parádés majmok jelenlétében ad át ünnepélyes díszbeszédek közepette mondjuk egy frissen újrafestett falusi budit, amikor egy egész országnyi sajtó arról zengedez, hogy huszonév után végre elkészül a Marosvásárhelyt Kolozsvárral összekötő autópálya (határidő előtt! – itt sírva és ordítva kell röhögnünk), amikor a brassói sztráda tervezett költségvetése meghaladja egy Marsra szállásét, amikor természetvédelmi területekre engedik be a környékbeli villatulajdonosok a saját maguk által termelt, szűretlen ganét, amikor egy kulturális intézmény megjárhatja, hogy az általa megpályázott összegnek a dupláját kellene visszaadnia a különböző, betegebbnél is betegebb, bürokratikus inkompetenciák miatt, amikor engedélyezett munkálatok következményeként ledőlhet egy bentlakás fala, és megölhet egy tizenhét éves srácot, és amikor e tragédia másnapján mégsem szavazzák meg a tanügynek szánt költségvetés növelését, akkor valahogy nem jön, hogy megünnepeljük az úgynevezett rendszerváltást. A közhely szerint gengszterváltást.
És nem azért, mert akkor több ezren adták az életüket érte, nem azért, mert civilek és kiskatonák rogytak össze az okos manipulátorok intrikáinak következményeként őket eltaláló golyók miatt, nem azért, mert ami áldozattal jár, arra emlékezni szokás és nem ünnepelni – hanem azért, mert eltelt azóta több mint három évtized, és amit ezalatt ebben az országban megvalósított a mindenkori belpolitika, arra másoknak talán tíz esztendő is elég lett volna. A maradék negyed évszázadban pedig azzal foglalkozhatott, foglalkozhattunk volna, ami itt még csak ezután következik. Pedig akkor, 1989 decemberében micsoda elemi erővel tört utat magának a lelkesedés, az országmegváltó akarat, a tömegek energiája, amelynek árasztói őszintén hitték, hogy hamar, nagyon hamar meglesz itt a Nyugat, csak tenni kell érte. De azok örököseinek, akik megrabolták a decemberi áldozatokat az életüktől, gondjuk volt arra, hogy meglopjanak több, ’89 utáni generációt az álmaiktól. Elvették, szétzúzták, kipréselték őket, poraikat pedig szétszórták az álmok temetőjének parcelláin. És csak annyit hagytak meg belőle, amennyi a túléléshez szükséges – a saját túlélésükhöz elsősorban. Hiszen ha nincs terv, nincs álom és nincsen igény, akkor elvárás sincsen. És akkor bukás sincsen – mehet a mellébeszélés, a semmittevés, a hazudozás, a sunyi vagyongyarapítás vidáman, tovább.
Vajon azok, akiknek az utcákon fekvő, golyók lyuggatta testét elfedte a hajnali zúzmara, gondolták volna-e mindezt a halálukat hozó, harmincnégy évvel ezelőtti, karácsonyváró télben?
