Ember a tornác küszöbén, ember Isten hajlékában
2026-05-11 15:00:00
- Barabás László
– Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor (1931–2005) –
Életem egyik fontos döntését jórészt Fülöp Dénes tiszteletes úrnak köszönhetem. Nem először találkoztunk akkor. A ’70-es évek második felében együtt jártuk a Sóvidék falvait monográfiakészítő szándékunkban, aztán a szászrégeni Kemény János művelődési kör ülésein hallgathattuk bölcs, megfontolt tanácsait. A vártemplomi irodában 1993 nyarán előbb pedzegette, majd nekem szegezte: a néprajzosi munkám, főiskolai tanárságom mellé vállaljam el a Kántor-Tanítóképző igazgatását is. Szelíd, de átható mosolyával hosszan rám nézett: „hát mi az egy sóvidéki embernek?!”. Ezzel a gesztusával és kérdő-felszólító mondatával sok mindent elmondott nekem áldott emlékű lelkipásztor barátunk. Azt, hogy ő is sóvidéki születésű, alsósófalvi, és előbb szerzett tanítói oklevelet Székelykeresztúron, mint teológiait Kolozsváron, és temploma, parókiája mindenütt megtelt, értelmiségi zarándokhellyé vált, ahol szolgált: Gegesben, Hármasfaluban, Szászrégenben és különösen Marosvásárhelyen. És azt, hogy írónak, irodalmárnak indult, mert mindjárt verssel is biztatott, éreztem, nem először szól a költő soraival: „nagy idő jöttekor/ – bármi legyen bére –/ valakinek állni kell/ a tornác küszöbére”. Ez bizony eltalált, mert jól emlékeztem a parajdi határon vagy ház körül átélt „nagyidőkre”, dörgős-villámos viharokra. Falujárásaim, családi indíttatásom, vallásos neveltetésem, néprajzosi tapasztalataim alapján mélységesen egyetértettem az 1990-ben létrehozott főiskola céljaival, ezért is lettem sokakkal együtt hamarosan a tanára. A versbeli üzenetből átlépni az életbeli, hivatásbeli „tornác küszöbére”? Ebben segített Fülöp Dénes. Átgondoltam, oda kell állnom, bármi legyen bérem, és mikor, ha nem most, a társadalmi, nemzeti jövőnk nagyideje kedvezőnek tűnő történelmi pillanatában.
Ezeket a sorokat, sőt Gellért Sándor Tornácküszöbön versét teljes egészében elmondta pályája vége felé is a 2002-ben készült A vártemplom papja portréfilmben, szinte búcsúzásként. Nagyon mélyről jöhetett ez a rokonszenves és drámai életképbe sűrített küldetéstudat, közösségi felelősségvállalás. A tornác küszöbe sok kiváló erdélyi ember számára a rendtartó (székely) falu jelképe, hogy itt csak Benedek Eleket, Tamási Áront vagy Márton Áron püspököt említsem. A tornác küszöbéről indul hétköznap a család a napi munkára, mezőre, szekerességre; veszi kézbe a szerszámait, figyeli az égtájakat, a napot és a felhőket, beszélget a világ dolgairól, innen hallja jól vasárnap a templomba hívó harangszót. És innen indult id. Fülöp Dénes is könyvszerető, sokat olvasó, tanulni vágyó fiával a székelyudvarhelyi református kollégiumba, majd a keresztúri tanítóképzőbe. De mire végzett a fiú, olyan társadalmi „nagyidő” kerekedett 1952-ben, hogy mindkettőjüket bilincsben vitték el egy ócska, használaton kívüli cséplőgép miatt, és kuláklistára kerültek.
A templomot, a papi pályát választotta lelki tornáca küszöbéül. Isten és emberek szolgálatát. Elmondása szerint teológusként az egyetemi előadásoknál nagyobb hatással volt rá a mezőségi vegyes lakosságú falu, Magyarkalyán sorsa, állapota, amelyben másfél évig minden hétvégén hirdette az igét, lelki támasza volt a fiatalságnak. Segédlelkészi szolgálatát 1958-ban kezdte a marosvásárhelyi Kistemplomban, de egy év múlva ismét lecsapott rá a kommunista nagyidő vihara. Bilincsben vitték el a Vártempolom küszöbéről, lépcsőjéről. Az 1956-os magyar forradalom romániai megtorlásának részeként egy kolozsvári diákszövetségi közgyűlésen való részvételéért 11 év börtönre ítélték. Raboskodott a Duna-deltában és Szamosújváron. Ennek szinte minden napjáról feljegyzést készített, bár nem szívesen beszélt róluk. Kibírta. Ezután már semmivel nem lehetett megfélemlíteni.
1963-ban szabadult, néhány hónapig gyári munkás volt Vásárhelyen, egy év múlva lelkipásztor egy kicsi faluban, Gegesben. Papi beiktatására heten mentek el, nagy volt a bizalmatlanság irányában. A székely gazdálkodó ezermester fia azzal kezdte másnap a szolgálatát, hogy saját szerszámaival, két kezével kezdte kicserélni a templom korhadt kerítését. A falu központjában, a nagyhídon megismerkedett Suba Ilona helyettes tanítónővel, hamarosan összeházasodtak, a falu népét meghívták a lakodalomba. Annak nászajándékaiból, adományaiból megjavíttatták a templom tornyát. Ezentúl mindenben együtt vállalták a templomi-tornácküszöbi „léleképítő pászmát”, ahogy Ila tiszteletes asszony szokta mondani. Fülöp Dénesék szolgálata valóban léleképítő és közösségépítő volt minden gyülekezetben és településen. Szószékről, parókián és az utcán is mindenkihez tudtak szólni. Lelkészi, emberi hitvallását nem rejtette véka alá, sokszor hallhattuk szószékről vagy asztali beszélgetésekkor: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Filippi 4.13). Arra is, hogy a szószéki szolgálatok mellett templomot, hajlékot szedjen rendbe, kórust, képzőművészeti tábort szervezzen. Marosvásárhelyi szolgálatának első éveiben újjáépíttette a Vártemplomot és a Gótikus termet, és egyedüli papjaként újjáélesztette a gyülekezetet. Így ünnepelhettük meg méltóan Erdély egyik jeles egyházi és művészettörténeti építményének 500. évfordulóját 1990-ben. Arra is volt ereje, hogy mindközben elviselje az állandó megfigyelést, vegzálást, emberi tartásával a „nagyidő” diktatúra erősödésekor a csendes, de bátor ellenállás egyik erdélyi szimbólumává nőtt.
Az 1990 utáni kedvére való nagyidőben szüntelenül vihar elé állt a tornác küszöbén, és másokat is oda hívott. Bekapcsolódott a város közéletébe, és lelkiségével, tekintélyével irányt mutatott. Vártemplomi, ökumenikus, vásárhelyi és erdélyi hatósugarú intézményeket kezdeményezett, alapított. Kezdjem a sort éppen a Kántor-Tanítóképző Főiskolával, amely a maga nemében egyedüli ilyen intézmény a nagyvilágban, vagy a Calepinus nyelviskolával, de folytathatnám a 100-tagú Cantemus leánykórussal, a Lidia gyermekotthonnal, az idősek otthonával és benne a Bocskai teremmel, számos egyházi és kulturális esemény színhelyével. És akkor még nem szóltam az utcagyermekek számára létrehozott Pici házról vagy nagycsaládosok rendszeres támogatásáról. Minden létesítményre új kezdetként tekintett. Talán ezért adta utolsó szellemi gyermekének, a 2000-ben alapított vártemplomi kulturális folyóiratnak az Új Kezdet nevet, amelyet haláláig vezetett. Ismerve az akkori írásokat, belém döbben, hogy ez már történelem: igehirdetés- és imádságsorozat, versantológia ünnepekre és míves napokra, történelmi és képzőművészeti arcképcsarnok, templomtörténet, kultúra-, egyház- és magyarságtörténet, gyülekezeti eseménytár „folyóiratban elbeszélve”.
Fülöp G. Dénes 18 évig volt a marosvásárhelyi Vártemplom lelkipásztora. Most lenne 95 éves. Pályatársai, rabtársai közül néhányan még élnek, Isten éltesse őket, Dénest már 21 éve elveszítettük. Halkan kérdezem: nem lenne időszerű emléktáblával, netán szoborral is őrizni emlékét valamelyik általa létrehozott, felújított épületen, intézményen?
